Vannak bejáratott úticélok, mint az Adria vagy a Vörös-tenger, és vannak nagyon távol eső helyek ahol bármelyikünk szívesen merülne, csak túl drágák. Ám érdekes átmenetet képeznek azok az úticélok, amik nem szokták megmozgatni a búvárok fantáziáját, pedig volna mit merülni ezeken a helyeken is. Görögország a tipikus példa, ezúttal egy itt nyugvó roncs lesz történetünk fókuszában. Egészen konkrétan Kefalonia szigetének partjaihoz utazunk gondolatban, hogy egy tragikus sorsú tengeralattjáróval megismerkedjünk.

Kefalonia a Jón-tenger egyik nagyobb szigete Korfutól délre, Magyarországtól nagyjából másfél órányi repülőútra. A szép öbleiről is ismert szigeten természetesen merülésre is van lehetőség, akad pár kisebb hajómaradvány, beúszható, tágas barlang, amforamező. Az igazi érdekesség a HMS Perseus brit tengeralattjáró roncsa. A 79 méter hosszú hajó legmélyebb pontja 52 méteren van, de a merülhető rész 34 méteren kezdődik és jellemzően 40 méteres mélységben ússzák körbe a tapasztaltabb búvárok. Mivel Görögországot inkább turisták keresik fel, akik maximum intrómerülésig jutnak, kevesen ismerhetik ezt a roncsot, pedig a teljesen egyben lévő hajó még rutinos roncsbúvárok számára is érdekes lehet.

Még izgalmasabbá válik a merülés, ha megismerkedünk az egyetlen túlélő hihetetlen történetével is. Az akkor 31 esztendős John Capes nem a HMS Perseus 60 fős legénységének tagja volt, hanem utasként csatlakozott. A hajó 1941. december 6. éjszakáján a Jón-tengeren hajózott amikor váratlanul nagy erejű robbanás rázta meg a hajótestet. Vélhetően aknára futott a Perseus, ami után azonnal több tonnányi víz tört be és kiáltozás töltötte be a tengeralattjárót. A Perseus pillanatok alatt elsüllyedt, de meglepő módon a hátsó rész ahol Capes volt nem telt meg vízzel. Minden sötétségbe borult, az életben maradt férfi viszont szerencséjére megtalálta a mindig kéznél levő zseblámpáját. Elindult és egy ajtóig jutott, amit a víz nyomása tartott zárva, ennek köszönhette életben maradását- a hajóorrban levő emberek ekkor már nem éltek. A hátsó félben rekedtek közül is sokan vesztették életüket, összesen három sérült túlélőt talált Capes. A jéghideg vízben elgémberedtek, Capes megosztotta velük rumosüvegjének tartalmát, és aztán elindult a hátsó menekülőnyílás felé, hogy kiutat keressen. Ahhoz, hogy ezt az ajtót kinyithassa, ki kellett egyenlítenie a nyomást a hajó és az azt körülvevő tenger között.

Capes talált néhány Davis mentőkészüléket, ezeket társaira adta és magához is vett egyet. A terv szerint a beáramló tengervíz kiegyenlítette volna a nyomást, ekkor oda tudtak volna úszni a menekülőnyíláshoz és el tudtak volna jutni a felszínig. A létfontosságú szelep azonban megsérült, más módot kellett hát keresnia víz beeresztésére. Egy víz alatti ágyú szelepének megnyitása lett a megoldás. Ezek után már képes volt kinyitni a menekülőnyílás ajtaját, ami alól a maradék levegő így el is szökött. Capes visszaúszott a többi tengerészért, a menekülőnyílás felé irányította őket, aztán maga is elindult a felszín felé. A műszerek 82 méteres mélységet mutattak, de senki nem tudta, nem tudhatta, valóban ebben a mélységben vannak-e. Több, mint kétségesnek tűnt a siker, hiszen a Davis készülék tiszta oxigénnel működött, minden egyes lélegzetvétel fájdalmas volt a túlélő férfi számára. Ám nem volt választási lehetőség, vagy így próbálják meg, vagy valamennyien a már halott társaik sorsára jutnak. A többiektől elszakadt Capes kétségbeesetten küszködve próbálta meg az emelkedést lassítani, kevés sikerrel, aztán egy aknát látott maga mellett, szerencséjére az sem lépett működésbe. Úgy érezte ezek után, hogy az égiek szerint is életben kell maradnia, és váratlanul el is érte a felszínt. Az éjszakai ég volt felette, tüdejében nagy fájdalmat érzett és szédült, és senkit nem látott maga körül az erősen hullámzó, hideg tengerben. Rájött, hogy minden bizonnyal ő az egyetlen túlélő. Szétnézve próbált tájékozódási pontot keresni, végül észrevette egy nem túl távoli parton a hófehér sziklákat. Több órányi úszás után, kínlódva, teljesen kimerülten érte el Kefalonia szigetét, amit akkoriban az olaszok tartottak megszállva. Szerencséjére nem ők, hanem a helyi görögök találták meg, és náluk bújkált 18 hónapon át. John Capes túlélte a háborút, 1985-ben hunyt el.

Sokan kételkedtek abban, hogy Capes valóban úgy menekült meg ahogy mesélte. A HMS Perseus roncsának nyughelye nem volt ismert egészen a kilencvenes évekig, amikor egy görög búvár, Kostas Thoctarides rá nem talált a halászoktól származó információ alapján. A roncs legmélyebb pontja 52 méteres mélységben volt, a hajó hossza és alakja pedig megegyezett a Perseuséval. A roncs ma is egyben van, az orrészén látható az akna által ütött hatalmas lyuk, más sérülés viszont nem fedezhető fel. Ami igazán meglepte a búvárokat, az az volt, hogy a hátsó menekülőnyílás ajtaját nyitva találták, és itt mindent úgy találtak ahogy azt Capes elmondta. Megvolt az üveg, a Davis-készülékek, a cipők. Most már a tenger élőlényei népesítik be a háborús sírhelyként tisztelt Perseust, ahonnan a búvárok semmit nem hoztak el, csak filmeket és képeket készítettek róla. Azok akik napjainkban merülnek a roncshoz egy tragikus sorsú hajót úszhatnak körbe, miközben felidézhetik magukban egy ember hihetetlen megmenekülésének történetét.

[ Divernet , Planet Blue ]