Az atomenergiát hadászati célra fordító államok legtöbbje nem mindig jeleskedett a radioaktív hulladék vagy végtermék megfelelő feldolgozásában. Az amerikaiaknak ott van például a Csendes-óceán közepén a nem túl átgondolt atomszarkofág, ami alá az atombombák tesztelése után szennyezett földet lapátolták; a szovjeteknek – vagyis ma már oroszoknak – pedig többek között a Kara-tengeri atomtengeralattjáró-temető, amiben nagyjából 6,5 hirosimai bombának megfelelő radioaktív fűtő- és szennyezőanyag rohad, egy hatalmas természeti katasztrófa egyre súlyosabb fenyegetésével.

Már önmagában az is érdekes, hogy az oroszoknak van egy atomtengeralattjáró-temetőjük, de a tény, hogy a második világháború után a szovjet haditengerészet több atom-tengeralattjárót építtetett, mint a világ összes többi országa együtt, joggal veti fel, hogy ennyi hadigépet bizony muszáj valahova tenni. Márpedig az oroszoknak a csúcson, az 1990-es évek közepén 245 atommeghajtású tengeralattjárójuk volt, ami döbbenetesen magas szám, tekintve, hogy az Egyesült Államoknak például jelenleg 68 hasonló eszköze van szolgálatban.

A mennyiség és a minőség persze nem mindig jár kéz a kézben, a tengeralattjáró-bizniszben sem, ahol két-három évtized alatt játszi könnyedséggel lesz valami csúcstechnikából elavult vasszivarrá. Ahogy telik az idő, úgy jelennek meg újabb és jobb elérhető alapanyagok, jobb hangszigetelések és halkabb meghajtások, a tenger mélyén pedig a csendesség a hadi felszereltségnél is nagyobb ütőkártya.

Rövid fejszámolással kiderül, hogy az 1990-es évekre az 1950–60-as években készült atom-tengeralattjárókat már vagy le is szerelték, vagy az utolsókat rúgták. A leszerelés viszont korántsem egyenlő azzal, hogy szakszerűen szabadultak volna meg a radioaktív anyagoktól. 1985-ben például egy Victor-osztályú tengeralattjáró bontása közbeni robbanásban tíz munkás vesztette életét, és radioaktív szennyeződés került a levegőbe és a tengerbe is. És ez még az egyik legenyhébb lefolyású olyan eset, amely a szovjet-orosz atom-tengeralattjárók bontásához köthető.

Becslések szerint legalább 14 elbontott tengeralattjáró reaktorát engedték bele csak úgy a Kara-tengerbe a szovjetek, több esetben még a fűtőrudakat sem szerelték ki belőlük, hanem úgy, ahogy voltak, a tenger mélyére küldték az egész reaktort. A normál bontás egyébként elég komplikált művelet, aminek a végén egy teljesen lezárt, hengerszerű test közepén marad a reaktor – ez hónapokat, de megfelelő kialakítás esetén akár éveket is képes a kikötőben lebegni, hogy aztán elszállítsák és biztonságos módon szabaduljanak meg tőle; de ez is elég nehézkesen megy az oroszoknál.

1995 októberében még nagyobb baj lehetett volna. Akkor 12 darab leszerelt tengeralattjáró várta végső sorsát Murmanszk kikötőjében, de az anyagi nehézségekkel küzdő orosz haditengerészet akkora áramszámlát halmozott fel, hogy a helyi szolgáltató nemes egyszerűséggel kikapcsolta a hadikikötő áramellátását – amivel épp csak a reaktorolvadás veszélyét idézték elő. A Popular Mechanics cikke szerint a megoldás is elég oroszosra sikerült: a haditengerészet emberei fegyverrel kényszerítették ki az áram visszakapcsolását.

Hasonló körültekintéssel jártak el a K–27 kódjelű tengeralattjáróval, ami 1981-ig várta, hogy kiderüljön, mi is lesz vele, miután 1968-ban a kikötőtől messze részlegesen leolvadt az egyik reaktora. A szovjet mérnökök 13 évnyi vizsgálódás után arra jutottak, hogy nem nagyon lehet megmenteni a baleset után a K–27-et, úgyhogy döntöttek: jobb lesz szerencsétlen tengeralattjárónak a tenger fenekén. Fogták, és fűtőrudastul, reaktorostul, egyéb radioaktív szennyezőanyagostul elsüllyesztették. Csakhogy amíg szakemberek szerint a nukleáris szennyezőanyagokat legalább 3000 méter mélyre kellene küldeni, addig a K–27 mindössze 50 méteren fekszik.

Egy norvég–orosz közös kutatócsoport 2012-es vizsgálata szerint akkor még bírta a tengeralattjáró teste a vízben, de úgy becsülték, hogy 2032 körülre annyira elkorrodálódhat, hogy veszélybe kerül a reaktor épsége is.

A K–27-nél is nagyobb veszélyt jelent a November-osztályú K–159, amely egy kisebb, 1965-ös radioaktív baleset ellenére 1989-ig szolgálatban maradt. 14 évig tárolták bontásra várva, mígnem 2003-ban, szállítás közben, egy vihar szétszakította. A tengeralattjáró villámgyorsan elsüllyedt a Barents-tengerben, a fedélzetén tartózkodó 10 munkás életét követelve. A mai napig 250 méter mélyen fekszik, teljesen elárasztva, az elemeknek szabadon kitéve.

Az oroszok mindkét hajó esetében ígéretet tettek arra, hogy egyszer majd a felszínre emelik őket, hogy biztonságos helyre kerülhessenek a radioaktív anyagok. Csakhogy egy ilyen művelet egyrészt alsó hangon is 330 millió dollárba (100 milliárd forint) kerül, másrészt még nem is létezik olyan hajó, amivel ki tudnák emelni a roncsokat. A becslések szerint legkorábban 2026-ra készülhetnének el vele.

Ezeken felül további jelentős mennyiségű radioaktív szennyezőanyag került a környéken a tengerbe az északi flotta tengeralattjáróinak felszámolásával, állítja a norvég környezetvédő szervezet, a Bellona. Becslésük szerint mintegy 17 ezer konténernyi veszélyes anyag, 19, radioaktív szennyezőanyaggal tömött hajó, illetve 735 szennyezett munkagép kerülhetett a bontások következtében – vagy épp azok szakszerű hiányában – a tengerbe.

[ Telex ]