Delfin felett az ég
Vörös-tengerNem a nagy számoktól, hanem a tengertől kell várni a csodát...
Egyik búvárcsoport erre, a másik arra. A cél az, hogy ne zavarjuk egymást. A fotósok elvannak a hajó alatt, a többiek meg elmennek csónakkal kicsit távolabb. A felszínen úgyis újra találkozunk, merülés után viccelődünk cetcáparajokkal, mantákkal, delfinnel. Már ha vicc az, nem a valóság: az egyik kis csapat tagjai állítják, karnyújtásnyira úszott velük egy magányos delfin fél órán át. Ekkora mázli nincs, de ha van, csak egyszer. Mindegy, megpróbálják újra a helyet, ezúttal még páran csatlakozunk. A merülés első pár perce csalódás. Ez a jellegtelenek közé tartozó safagai merülőhely meglehetősen leharcolt, élettelen. Ha lennének halak, azok sem kárpótolnának a delfinért, de azért mégis más lenne kicsit. Negyedórányi úszkálás után a fejem felett intrós búvárokat veszek észre, a sziluettjük szépen kirajzolódik. Emelem a gépem, készítek egy fotót. A második exponálás előtt arra eszmélek, másféle sziluett van felettem. Gyors, könnyed mozgású, áramvonalas. A delfin az. Róla is készítek képet, sőt, innentől fogva szinte már csak róla. Elsiklik távolabb, aztán határozottan úszik lefelé, felénk jön megint. Az ember ilyenkor attól fél, hamarosan vége lesz a nagy találkozásnak, megun minket és eltűnik valahol a kék mélységben. Minden együtt töltött másodperchez ragaszkodunk, az ember folyamatosan nézi az állatot, próbál közelebb kerülni, fotózni. Ki-ki más taktikát választ: van, aki úszik a delfin után, és néha egészen a közelébe tud férkőzni, mások a helyükön maradnak, hiszen úgyis mindig visszajön. És tényleg, felúszik és a felszín közelében marad hogy a tenger és az ég kékjében rajzolódjon ki alakja, aztán függőlegesen lejön, majd mellettünk tempózik egy kicsit- újra és újra elölről kezdi ezt a különös koreográfiát.
A delfin szép, nagy, de nem "beszédes", nem halljuk a megszokott füttyöket, zajokat. Már a víz alatt találgat valószínűleg mindenki, miért van itt, miért jön ennyire közel az emberekhez, miért van egyedül. Ezer oka lehet, de hogy mi konkrétan az az egy, soha nem fogjuk megtudni. Ráérünk törni a fejünket majd a parton, most élvezzük a pillanatot, amíg tart a levegőnk. Mert nekünk búcsút kell inteni egy pillanatban, nem tudunk büntetlenül folyamatosan fel és le úszkálni, amíg csak a kedvünk tartja. A motorcsónakba kászálódás előtt a csapat többsége húzza az időt: nem a kikecmergésre törekszünk, hanem nézünk a mélybe. Új barátunk még mindig ott köröz.
Nagyon kellett ez az élmény. Még készül egy fotó a csónakban ülő delfines társaságról, pár óra múlva még látja valaki, ahogy a delfin elúszik a hajónk mellett, mintegy búcsút int, és eltűnik a nyílt tenger irányában. A következő csónakos csoport már nem is találkozik vele. Azóta tucatszor néztem a képeket, a kis videókat. Ott voltam, láttam, átéltem. Nem számítottam rá. A hét második felében a fedélzetre kényszerültem fájós fülem miatt. Meg kellett fizetni a delfinezés árát? Butaság. De ha így is lenne, nem kötöttem rossz üzletet. Vannak dolgok, amik "üldözik" az embert, amit már az első merülések óta szeretne, de valahogy sose jön össze. Nekem ez a delfines merülés volt, nem kevés búvárutam során mindig kimaradt- egész az eilati Dolphin Reefig mentem a találkozás kedvéért. Az is nagy élmény volt. Ez a merülés még nagyobb. A delfin volt most ott a kedvünkért, nem pedig fordítva. Ki tudja mi vezetett oda minket és őt ugyanabban az időpontban? Ezen a túrán jött össze a négyszázadik merülésem, pont a delfines előtti volt az, mégsem a "kerek számos" lett végül emlékezetes. És valóban, nem merülésszámot gyűjteni megyünk a víz alá. Az elmúlt évekből mennyi kaland, mennyi ország, mennyi különleges élőlény idézhető fel... Vajon mi vár még rám?
GR
(átlag: 5) átlagos nehézségű 
Horvátország
