Van önöknél kézifegyver?

A fenti, kicsit furcsa kérdést kétszer is feltették az Izraelbe történő belépéskor. Mivel kivételes esetként egyetlen pisztoly vagy kézigránát sem volt nálam, nemmel válaszoltam, de azon most is töröm a fejem, ezen a környéken ilyesmivel járkálnak a turisták?

Van valami fura a határátlépésben. Tulajdonképpen gördülékeny az egész, a tabai hotelből húsz perc alatt elvitt az iránytaxi a határig, aztán gyalog kellett nekivágni, mert az autóforgalom nem lehetséges. Az első egyiptomi ellenőrzőponton fejenként két fontért kaptunk bélyeget. Aztán jött a csomagátvilágítás, ahol az egyik határőr baksist akart. Aztán a szokásos kilépési formanyomtatvány, majd a pecsét. Séta Izraelbe, ahol mintha más kontinensen lettünk volna. Tisztaság, rend fogadott és egyenruhában pózoló férfiak helyett többségében fiatal lányok dolgoztak, lezser viseletben. Kedvesen rákérdeztek a fegyverre, a barátnőm és köztem levő kötelékre, majd szétszedték a búvártáskát darabokra. Aztán újabb pecsét és már szabadon is mozoghattunk Izraelben. Visszafele is hasonló az eljárás, csak borsos kilépési illetéket kell fizetni Izraelben, míg Egyiptomban ingyenes sinai vízumot kértünk, hiszen az is elég volt. Persze utána jött a feketeleves, jóval a határ után a taxit megállították, és fejenként 53 fontot kértek valamilyen címen. Ingyenes vízum, na ja...

Ez nem az egyetlen alkalom volt, amikor lehúztak. Izraelben a taxis a dollár-sékel váltással vert át. Nem éppen turistabarát dolog volt, el is ment a kedvünk attól, hogy Eilatban időzzünk. Hiába tűnt a határon más világnak Eilat, úgy látszik a taxisok szintjén nagyon közel-keleti a stílus a határ bármely oldalán. De ezzel még nem volt vége az extra kiadásainknak.

A Dolphin reef sajátos hely, afféle szórakoztató park, ahol a lezárt öbölben nyolc delfin él, velük lehet úszni és merülni (ez utóbbi nagyjából 30 eurónyi sékel, érdemes előre foglalni, mert az ár kedvezőbb). Bár megszokták az embereket, nem idomár hozza elénk halcsalival őket: ha kedvük van, jönnek. Egy alapszabály van, a vendég búvár soha, még véletlenül sem érintheti őket.

Persze amíg ide eljut az ember, van hátra egy kis adminisztráció. Ment is minden rendben, ám szóba került a biztosítás. Kiderült, csak az izraelit vagy a DAN-t ismerik el, ha ez nincs, kötni kell. Egy 40 perces, maximum 14 méteres merülésért egy éves dekókamra biztosítást köttettek, 175 sékelért (ez nagyjából 8000 forint), mert a mienk nem volt nekik jó. Nincs napi vagy hetes, és úgy látszik, csak a búvárra vonatkoznak kötelező biztosítási előírások, a bázisokra nem. Újabb rossz pont a turistabarátság terén. Ami a legkellemetlenebb a helyben, csípős legyek kínoztak folyamatosan, amiknek Egyiptomban nyoma sem volt. A helyet betöltötte a gyerekzsivaj, talán a szombat miatt volt itt ennyi család.

A merülés ezek után már csak jó lehetett. Kicsit zsúfolva szereltünk, mert az intrós búvárok hordái közt elvesztek a végzettek, de végre vízbe kerültünk. Talán az adrenalin miatt, de a 22-23 fokos víz nem tűnt hidegnek a 2 mm vastag rövidruha ellenére. Amíg a többiek súlyoztak, én arra eszméltem, egy delfin úszik el tőlem karnyújtásnyira a másfél méter mély vízben. Hoppá! A merülés maga úgy zajlott, hogy lassan úsztunk, meg-megállva, aztán a delfinek vagy távolabb tűntek fel, vagy egészen közel jöttek. A kamerámra többük is kíváncsi volt. Az egyik megállt előtte, aztán függőleges lebegésbe fordult, majd pár pillanat múlva orrával megbökte a kis kíváncsi. Nagy pillanat volt. Hiába mesterséges találka ez, a delfinekkel merülés óriási élmény mindig, minden helyzetben- megérte a felárat, a kellemetlenségeket. Persze, valamelyest bántott is az, hogy szegény delfinek végülis fogságban élnek, de azért mégsem egy kis betonmedence ez. Én itt és most az élményre szívesen emlékszem vissza, ezért nehéz józanul ítéletet mondanom erről, de valahol hinni szeretném, ez a kis delfincsapat több egyszerű cirkuszi attrakciónál- inkább kapocs ember és tenger közt. A velük úszó gyerekek számára biztos örök emlék a találkozás, mint ahogy nekem is az lesz.

A merülés után egyből a határra mentünk. Mindenesetre a taxiból nézve Eilat egyáltalán nem tűnt különlegesen szép vagy érdekes helynek. A szállodák és kis boltok Egyiptomot idézték, pár partszakasz pedig tömve volt kempingezőkkel. A taxis visszafele nem vert át, de egy kollégája egyből vissza is vitt volna a városba, és azon értetlenkedett, mi a fenének akarunk mi Egyiptomba menni. Gyorsan leráztuk és mivel fegyverre sem tettünk szert az Izraelben töltött idő során, hamar átjutottunk Tabába. Némi pénzzel szegényebben ugyan, de egy örök emlékkel gazdagabban. A határ túloldalán aztán egy beduin taxis akart minket, majd előre rendelt transzferünk sofőrjét megverni, amiért nem vele mentünk a hotelig, és nem fogta fel, hogy nem érdekel, mennyiért vinne, mi az utunkat már kifizettük. A mind a két országban erőszakos taxisok gyorsan e térség szimbólumaivá váltak számunkra...

GR