Az utolsó esély, ami maradt a mantás merülésre, már csak kettőnket talált a parton csapatunkból. Jó időnk volt, hullámzás alig. Ám még a munkanap késő délutánja sem jelentette azt, hogy miénk volt az egész óceán, búvárok jöttek-mentek. Van egy speciális "mantalátó" gesztikuláció, ami méterekről felismerhető: a felszerelést le sem véve, karjukkal repülést imitáló vigyorgó emberek beszélgetnek valamiről a merülés után. Ám akik kijöttek, azok nem így néztek ki.

Mi viszont igen, szűk órával később. Hogy is néz ki a mantakereső merülés? Vezetőnk, Dave, megkérdez minket, hogy szét akarunk-e nézni a merülőhely egyéb részein, vagy csak a mantákra megyünk. A válasz gyors és egyöntetű. Egy pár perces gyaloglás a sziklás parton, és már a víz mellett is vagyunk. Erről a helyről azt mondták, hogy ha rossz az idő, akkor itt nagyon rossz a helyzet, a hullámzás vidáman keni fel a búvárokat a sziklákra, akik ettől persze kevésbé vidámak. De ha jó időnk van (jó csapat, jó búvárok, jó kedv, jó idő...), akkor egyszerűen csak a homokos részre úszunk, térdelünk, várunk, aztán próbálunk esetleg másfele is úszni, ha nem jönnek a manták. Elhessegjük a homokban rejtőző közönséges tüskés- és pillangórájákat, angyalcápákat, és várunk tovább, ameddig a levegő tart, a manták meg valahol a látótávon kívül röhögnek rajtunk.

Az első két merülés így is zajlott, bár szó mi szó, mantákat máshol már többször látó útitársunk nagyon boldog volt a remekül sikerült angyalcápa videóival. ő ezért jött, a harmadik mantás próbálkozás nem is hozta lázba. Mi viszont megint ott voltunk a vízben, a már alkonyba hajló időben, és ismét csak vártunk, kezdtünk profik lenni a homokon térdelésben, ami kezdő búvártanfolyamunkat idézte. Úgy emlékszem, először én kezdtem mutogatni őrülten a felszín felé, másik, kissé remegő kezemmel a kamerát fogtam, és a többiek is mind velem egy irányba bámultak. Fejünk felett a messzeségben három manta úszott méltóságteljesen, majd pár perc múlva velünk egy szintben is feltűnt egy, aztán egy másik, harmadik... Csak hát nem jöttek közel. Talán mi búvárok járunk oda túl gyakran, ahol korábban annyira szerettek lenni. Persze mit számít ez? A búvárnaplóban nem látszik a méret, a videón kivehető a sziluett, mehet az SMS: összejött, sikerült, amiért jöttünk. A búvártúra hibátlan lett.

Bár talán ez már napokkal korábban is igaz volt rá. Tizedik merülésünk után ücsörögtünk a búvárhajón, aznap merültünk egy nagy roncsot és egy fényjátéka miatt érdekesnek ígérkező hatalmas üreget, ezeket sok más helyen elsőrangú helyként értékelnénk. Nekünk a korábbi napokon volt jobb merülésünk, legalábbis úgy éreztük. Előtte nem tűnt valószínűnek, hogy pont ez az utolsó napra hagyott, két híres las palmasi merülőhely lesz a gyengébb láncszem.

Esténként jöttünk összze elemezni, sztorizni és tervezgetni, pár liter sangria mellett. A hét második felére tökéletesítettük a sangriakeverési technikát, sikerült tető alá hozni a dc-fotósverseny díjátadóját, és mantáktól függetlenül én már az első napok után elégedettebben dőlhettem hátra. Ritka szerencsés időnk volt, és egy ritka jó búvárbázissal merültünk olyan helyeket, amelyek itt az Atlanti-óceán keleti partján a legjobbak közé tartoznak. Persze amikor megérkeztünk, akkor még azt sem tudtuk, hogy hányat, hogyan fogunk merülni, de az első nap után a radikálisabb búvárprogramra szavaztunk mindannyian, így került sorra az érdekes Pasio Blanco és Mesterséges zátony, a rájás-angyalcápás Sardina, no meg a fantommantás Caleta. Megúsztam, hogy azért kelljen nap mint nap a partra mennem, mert a többiek visznek és elégedetlenségükben vízbe dobnak. Bár gyanítom, nem vittek volna el olyan messzire: megtette volna az apartmanház úszómedencéje.

Ha visszagondolok, ezen túrán a kedvenc tintahalaim mellett a halrajok jöttek be a legjobban, amelyek az első naptól fogva ott voltak, ránk várva. Egyszerűen szeretek szép lassan a halak közé ereszkedni. Eltűnik körülöttem minden más, csak kifejezéstelen tekinteteket látok százával, de mindig újabbakat, mert a raj nem áll meg, áramlik folyamatosan, mint egy nagy élőlény, ami úgy rejt magába mint a mesebeli nagy hal a szegény fiút. Ezzel az élménnyel indítottunk már a legelső merülésen is. A végére én is úgy éreztem, elnyertem a fele királyságot. Vagy az egészet.

Pedig az út előtt még csak hamuba sült pogácsát sem csomagoltam. Apartmanunk teraszán az első este még azon agyaltam, milyen probléma jöhet még közbe. A szerkesztőség másik fele mantraként ismételte, mit akar ő itt: manta, manta, manta... Ennyiben maradtunk, aztán szokás szerint szóba kerültek a folyó ügyek. Érintőlegesen. Alig. Percekre. Fura dolog ám ez, hogy amikor lenne nyugodt körülmény az eszmecserére, akadozik a munkamegbeszélés. Máshol jár az ember feje egy búvártúrán. Kíváncsi, milyen lesz a víz. Álmodozik róla, miről készíthet felvételt. Kidobja a kukába a frissen vásárolt, ám teljesen rossz elemeket. No meg persze igyekszik kipihenni azt a sok órás utat, ami még előző nap éjjelén kezdődött, és egészen az Afrikába oltott Európáig tartott.

Milyen messze kell repülni pár jó merülésért!

GR