Az utazás varázsa
Utazási élmények3/3. oldal
Mindenütt jó, de legjobb máshol
Gyorsan letudom élménybeszámolóm aktuális fejezetének gasztro-rovatát: meglehetősen közel áll a szívemhez a Kanári-szigetek hallevese (caldo de pescado néven ismerik a helyiek). A sors úgy hozta, hogy elég sok helyen kóstoltam már hallét, és az eddig még verhetetlennek bizonyult madeirai nyomában ott liheg az általam megismert Kanári-verzió, bár megjegyzem, a jó hazai harcsahalászlét sem vetem meg. Ennek pusztán csak annyi jelentősége van a decemberi kalandjaim felidézésekor, hogy Graciosa szigetének egy kis bárjában ülve a menüt kértük, és abban is volt halleves, aztán főétel, egy gyümölcs, mellé pedig víz vagy bor- az utóbbiból szerencsére csak kis pohár, mert annál többet semmiképpen sem lehetséges meginni belőle. (Bár ezzel az állítással nyilván messze alábecsülöm az emberi tűrőképességet, nálunk például iszonyú mennyiségben fogynak a kannás "minőségi borok", ugyebár.) Szóval ott ültünk a kis bárban a sok helyi között, és minden roppantul rendben levőnek tűnt. Graciosa, a kis sziget, az aszfaltozott kikötőn túli burkolatlan útjaival és a rengeteg öreg Land Roverrel új benyomásokkal ajándékozott meg a tömegturizmus témakörében. Elsősorban azért, mert volt olyan érzésem, a turistatömeget adott esetben ketten képviseltük. Ketten voltunk a hatalmas, háromszobás apartmanban, kettőnkkel futott ki a búvárhajó, ketten voltunk csak olyan bolondok, hogy hétkor étterembe menjünk vacsorázni, egy tisztességes spanyol ennél jóval később tér be.Azt hiszem, jó spanyol lenne belőlem. Meg tudnám szokni, hogy nincs nagy hó télen (hazaérkezés után Bécsben negyedórán át söpörtem-kapartam a havat-jeget az autóról), meg azt is, hogy később illik vacsorázni. Ez egy vállalható kompromisszum. Néha a tizenévesek blogjait olvasva úgy érzem, nem lenne nehezebb spanyolul se megtanulni, mint újmagyarul. És mivel egy párt vagy politikus neve sem mondana semmit, nem is érdekelne, melyikük mit csinál vagy mit nem csinál. A tengerparti házamban ülve pedig aligha a hazai politikai lapokat bújnám néhány pesti botrányért. A spanyolok ráérős stílusa szintúgy nem tűnik megszokhatatlannak. Persze más ez a mediterrán nyugalom, mint amit az arab országokban megtapaszthatunk, mert azért a dolgok alapvetően működnek, és ez kétségkívül a Kanári-szigetek mellett szól. Nem tudom nem észrevenni, fejlődik a helyiekhez köthető szolgáltatások színvonala. Pár évvel ezelőtt a spanyol búvárbázisokat nem tartottam sokra, ehhez képest most megint egy nagyon színvonalassal találkoztam. Nyilván a kiscsoportos merülés külön kellemessé tette a viszonyokat, ám igazán új élményekkel is gazdagodtam. Rendesen meg nem húzott szelep miatt kipróbálhattam azt például, milyen gyakorlatilag kiegyenlítő térfogat nélkül merülni. Szokatlan és kényelmetlen, de működik. Lehet, nem is volt olyan rossz a régi búvárok dolga? Épp több évtizedes búvárkatalógusokkal ismerkedek, és úgy látom, szinte minden fontosat árultak már akkor is, épp csak ilyen jellegű mellények és komputerek nem voltak. Magukat a merüléseket viszont kevesebb biznisz és bürokrácia terhelte.
Ezeket az állapotokat már kár siratni, nem nagyon tudunk változtatni rajtuk. Vannak azonban másféle állapotaink. Azon például bőven lehet töprengeni, miért ott él az ember, ahol. Miért ne vallanám be, hogy nem lenne nehéz elképzelni egy új lakcímkártyát, csak Budapest helyett mondjuk La Graciosa nevével. Mire hazajöttem, az egyik ismerősöm keresett, aki megcélozta a külföldet, tanácsot kért. Azóta már a Karib-tenger partján dolgozik. Az ember visszaemlékezik a fantasztikus munkahelyekre ahol éveken át dolgozott, a téli időszak szitkozódó hólapátolásaira, vagy a pompás hangulatú közlekedési kalandokra, és minden más hely olyan szépnek látszik, szóval tökéletesen megértem őt. Aztán idegenben lakva, ott dolgozva talán mégsem annyira kellemes minden, de az álmodozásban nem az a lényeg, hogy reálisan látunk mindent eredményeként. Igen, egyre több olyan álmodozó ismerősöm van, aki hosszabb-rövidebb időre külföldre megy. Jellemzően tengerpartra- mi, búvárok, csak ezt tartjuk számon, csak ilyenkor irigylünk másokat. Mi poén lenne valami szmogos nagyvárosban? A képzelgések jellegükből adódóan ritkán terjednek ki a kint végezhető szuper melókra, hiszen az álommunka helyett az álomszerű tengerpart vonz. A szuper és a meló egy kifejezésben amúgy is hülyén hangzik, mert dolgozni természetesen nem jó- ha az lenne, én adnék pénzt érte, nem pedig fizetést várnék. Ettől függetlenül számtalan helyen jobbnak tűnnek a kilátások, mint itt és most. Szó szoros értelemben a kilátásról beszélek: egy panelban ülök és épp a márciusi hó maradékát látom odakinn. Ennél azért még idehaza is vannak jobb élethelyzetek, de ha tegyük fel hasonló lakásban ülnék csak a hó helyett a tenger hullámait látnám, azért szerintem ezt az ócska erkélyajtót is jobban tudnám értékelni a nagy ablakaival. Vicces, hogy a külföldi utak, amik elvileg segítenek feltöltődni, kikapcsolódni, új erővel ellátni a hazai hétköznapokhoz, manapság sokkal inkább vad vágyakat ébresztenek. Ücsörögtünk este a tengerparton, és gondolkodtunk, miért is kell nekünk hazamenni. Válasz? Nincs. A kérdés viszont továbbra is fennáll, és hiába nem mondjuk ki, mégis egyre hangosabban dübörög bennünk. Az emberben motoszkál a kisördög: ha melózni itt is vacak, meg ott is vacak, miért ne kereshetném a kenyerem olyan helyen, ahol minden este bámulhatom a tengeri naplementét? Hétvégén a program meg lehetne merülés valahol a környéken. A legjobban azt imádnám, amikor unottan kinézek reggel az ablakon, és inkább aludnék tovább búvárkodás helyett. Mert merülhetnék másnap is. Vagy amikor akarok.
GR
(átlag: 5) nehéz körülmények 
Budapest
