Testfelépítése, jellemzői

Az angyalcápa (Squatina squatina, Linnaeus, 1758) az angyalcápa-alakúak (Squatiniformes) rendjébe és az angyalcápafélék (Squatinidae) családjába tartozó faj- a rendbe ez az egyetlen család sorolható. Az ide sorolt fajok sajátos megjelenésű cápák, lapos, kiszélesedő testtel, emiatt megjelenésük némileg a rájákéra emlékeztet. A családba tartozó cápák megtalálhatóak mérsékelt égövi és trópusi tengerekben, egy faj kivételével sekélyebb vízben élnek. A cikkben tárgyalt faj egyedei pár méteres mélységtől 150 méteres mélységig fordulnak elő.

A Squatina squatina nevű angyalcápa hasonló a többi angyalcápához, ugyanúgy széles és lapos testének első része, míg az izmos, karcsú hátsó rész sokkal inkább cápákat idéz. Az angyalcápa az egyik legnagyobb a családhoz tartozó fajok közül, a nőstények akár 2,4 méteres hosszúságúra is megnőhetnek, míg a hímek 1,8 méteresek lehetnek. Jellegzetesek a megnagyobbodott mellúszók és hasúszók. A kis szemek a test felső részén vannak, míg a száj, apró és éles, mind a két állkapocsban hasonló fogakkal a test alsó részén található. Az angyalcápának öt kopoltyúnyílása van. A test hátsó részén két hátúszó van, farok alatti úszója nincs. Jellegzetessége az, hogy a farokúszó alsó része nagyobb, mint a felső. Az angyalcápa testének alsó része fehér színű, míg a felső rész szürke, vöröses-barnásba hajló árnyalattal, sok kis sötét pettyel- kiválóan álcázza ez a mintázat az aljzaton heverő állatot. Ha mégis megmozdul, jellegzetes, kígyózó mozgással úszik, általában az aljzat közvetlen közelében maradva, időnként meglepően nagy sebességgel.

Az angyalcápa szaporodásáról még hiányosak az ismereteink. Az biztos, hogy elevenszülő, a szülési időszak pedig helytől függ: a mediterrán térségben télre tehető, míg a brit szigeteknél már inkább júliusra. Az utódok 24-30 centis mérettel jönnek a világra. Az angyalcápára jellemző, hogy a család más fajaival szemben a jobb oldali petefészke több embriót termel, mint a másik. Úgy tartják, az angyalcápa reprodukciós ciklusa két éves, az ivarérettség pedig a hímek esetében 0,8-1,3, a nőstényeknél 1,3-1,7 méteres hosszúságot elérve következik be.

Életmódja, veszélyeztetettsége

Rejtőzködő angyalcápa

Az angyalcápa jellemzően éjszaka aktívabb. Nappal a homokos aljzaton hever, néha nem is könnyű észrevenni, mivel a homok is takarja a kiválóan rejtő színű testét, ugyanis gyorsan képes beásni magát. Az angyalcápa ügyes ragadozó, elsősorban a tengerfenék közelében élő csontoshalakra vadászik, így például a lepényhalakra, de ezen túlmenően például rájákat, tintahalakat, durbincsokat, gerincteleneket is zsákmányul ejthet. Az angyalcápák gyomortartalmának vizsgálata során már tengeri fűre illetve különféle madarak maradványaira is bukkantak a kutatók. A cápák általában néhány napig azon a helyen tartózkodnak, ahol a legkedvezőbb lehetőségek kínálkoznak a vadászatra.

Az angyalcápát fogyasztják, már az ókori szerzők is megemlítik könnyű és jó ízű húsát. Érdes bőrét is felhasználták csiszolásra és polírozásra. A fogyasztási célú elejtése egészen a legutóbbi időkig folytatódott, frissen vagy szárítva, illetve sózva egyaránt a piacokra került. Az angyalcápa annak idején az egész földközi-tengeri térségben illetve a Brit-szigetek körül is közönséges volt, nagy számban fordult elő. A 19. századi források egybehangzóan számolnak be erről, de a 20. század második felében vészesen lecsökkent az állományuk. Ebben több dolog is közrejátszott: egyrészt a partok közelében, sekély vízben élő állatok könnyen a halászok hálójába kerültek, másrészt életmódjuk miatt a fenékhálók és hasonló módszerek tizedelték meg őket, végül a viszonylagosan lassú reprodukciós ciklus miatt sem bírták el azt, hogy nagy számban fogták ki egyedeiket.

Sajnos ez azzal járt, hogy a Földközi-tenger északi részéről illetve az Északi-tengerből egyaránt eltűntek az angyalcápák, és máshol is nagyon ritkának számít. Egy 1995-1999 között lefolytatott vizsgálat során 9,905 vonóháló tartalmát átfésülve az derült ki, hogy összesen csak két példányt fogtak ki a halászok. Az IUCN besorolása szerint az angyalcápa kritikusan veszélyeztetett, kihalófélben lévő faj. A védelemre jellemző, hogy a Baleár-szigetek térségében hiába számítanak három övezetben védettnek, itt egyetlen példányt sem láttak már két évtizede. Anglia és Wales vizeiben is teljes védelmet élveznek az angyalcápák, bár talán megkésett volt a 2008-as döntés erről.

Elterjedés, megfigyelés

Az eltűnő angyalcápák számára reményt nyújthat az, hogy Észak-Afrika bizonyos részein illetve a Kanári-szigetek térségében meglepően nagy populációt tartanak számon a kutatók. Noha a korábbi elterjedési helyének csak töredékéről beszélhetünk, ezen az észak-atlanti részen jelen pillanatban is gyakran látható ez a cápafaj. Ez a búvárok számára is jó lehetőséget nyújt, mert a Kanári-szigetek közelében egész évben megfigyelhető az angyalcápa, ráadásul a könnyen elérhető 10-20 méteres mélységben is. A keleti szigeteknél (Gran Canaria, Fuerteventura, Lanzarote) valamivel gyakrabban találkoznak velük.

Az angyalcápák nappal ritkán láthatóak mozgás közben, többnyire az aljzaton hevernek. A körvonalaik alapján lehet őket a legkönnyebben észrevenni, a kiszélesedő fej mögött a hosszúkás farok illetve az azon levő uszonyok láthatóak általában. Az angyalcápák olyannyira nem törődnek a búvárokkal, hogy gyakorlatilag egészen a közvetlen közelükbe lehet menni. Többnyire még hozzájuk is lehet érni, de természetesen a zaklatást hosszú távon nem tűrik, a homokot lerázva magukról gyorsan tovaúsznak.

Azt azonban észben kell tartani, hogy akár másfél méteresre megnövő ragadozókról van szó, tehát mégis szerencsésebb inkább tisztes távolságot tartani tőlük. Ha valaki próbálja is felriasztani az állatot, senkinek nem ajánlott az orra előtt elhelyezkedni, elállni az utat. Bár súlyos támadásról nem adtak hírt, az interneten is található felvétel felidegesített, majd agresszívvá váló angyalcápáról, tehát ez a faj is veszélyes tud lenni.

GR

[ Wikipedia, Fishbase ]