Merülés a Zenta roncsához

2/2. oldal

Az onanizátornak becézett oxigén analizátor a kellő értékeket mutatta, amikor még egyszer ellenőriztem a palackjaimban lévő gázelegy összetételét. A László-atyának becézett Czakó és a Bumbi-atyának hívott Dombovári Tibor már valószínűleg felfelé jött a roncsról, amikor társammal, a Pál-testvérnek becézett Tarpataki Palival a hajó végébe ültünk. Minden hivatásos technikai búvár elborzadt volna a felszerelésemtől. Pár sikertelen próbálkozás után, amikor a hónom alatt lévő palackokkal próbáltam forgatni, úgy döntöttem, hogy minden egyes palackot a hátamra teszek. A két fenékgázos palackot egy manifolddal kötöttem össze, közéjük leghátra került a sűrített levegős palack. A trimix-búvárkörökben istenkísértésnek ható elrendezéssel legalább volt esélyem mozogni, és megfelelően tudtam kezelni a kamerát. Mivel nem láthattam, melyik reduktor melyik palackból jön, egyértelmű jelzésekkel láttam el valamennyit.

László-atya már felbukkant, Bumbi testvér biztonsági okokból kicsit még lógott az oxigénen, amikor filmes kettősünket a laikus-testvéreknek becézett szárazföldi patkányok (név szerint Dr. Balogh Tamás és Dr. Hüvös Ferenc - mindketten a filmsorozat szakértői) a vízbe taszajtották. Rövid buborék-check, majd irány lefelé a sárga kötél mentén. Az előző merülésekből tudtam, hogy 20 perc hamar elszáll a hajóroncson, ezért már ereszkedés közben megnyomtam a felvétel gombot. 35 méteren az ismerős jelzés: gázváltás. Épp jókor, a levegő már kezdett kicsit fémes ízűvé válni. A gondosan kevert heliair érzetre nagyon hideg, de józan tisztasággal tölti ki az ember fejét nagy mélységben is. Márpedig erre odalent nagy szükség van. És azon a merülésen még az átlagosnál is nagyobb szükség volt...

Zenta roncsa

60 méter tájékán kezdtem csodálkozni, mert a keresőben nem jelentek meg a Zenta gigászi testének körvonalai. A víz színe sem volt a megszokott, enyhén zöldes színezetet öltött. Pali pár méterrel mögöttem jött, folyamatosan hallottam megnyugtató légzészaját. 75 méteren ránéztem merülőtársamra. Uszonyhegyünkkel már a roncshoz értünk, de csupán karnyújtásnyira láttunk el. Még egyszer sem volt ilyen zavaros a víz, pedig jónéhány napja ismerkedtünk az öreg cirkálóval. Most viszont finom üledék lebegett mindenütt. Elinduljunk? A józan ész nemmel válaszolt volna, hiszen egy közel felismerhetetlenségig szétlőtt hajóroncson még jó látásnál is nehéz tájékozódni, és nekünk nagyon fontos volt, hogy visszataláljunk a kötélhez. Ugyanakkor a forgatás a végéhez közeledett, alig pár napunk maradt a hajó filmezésére, ezért minden napot ki kellett használnunk. Intettem, és elindultunk.

Néhány uszonycsapásnyira a kötéltől megpillantottuk az első haltetemeket. Először néhány tucatot, majd több százat. Egymás hegyén hátán, ezüstös oldalukkal felfelé fordulva hevertek a fedélzeten. Belénk hasított a felismerés: a dinamit! Kora reggel robbanthattak, mert tegnap még ezek a halak nagy rajokban lebegtek a Zenta fedélzete felett. Elkeseredve filmeztem a tömeges halpusztulás nyomait, és azt a néhány részletet, amit ilyen rossz látótávolságban egy közel 100 méter hosszú cirkálóból filmezni érdemes. Majd jeleztem a szorosan mellettem úszó Palinak: induljunk vissza. Igen, de merre? Az előző napokon csak a hajótest peremét kellett követni, és visszataláltunk a kötélhez. Most viszont sejtelmünk sem volt, hogy a hajó melyik részén vagyunk. A Zenta fedélzetét annyira szétlőtték a franciák, hogy néhány arasznyi látásnál nem tud semmilyen fedélzeti tárgy támpontot nyújtani. Valószínűleg többször elúsztunk a kötél közvetlen közelében, de nem találtunk rá. Végül Pali jelzett, nincs mese, indulunk fel... Egyetértően bólintottam. Éppen elég búvárbalesetről olvastam, ahol az áldozat a kötél keresése közben elfogyasztotta a dekompresszióra szánt gázmennyiséget.

Zenta roncsa

Összeugrott gyomorral, de pontosan a terv szerint kezdtünk emelkedni. A nyílt vízi dekó mindig veszélyes, ráadásul búvárhajónk most a parttól jónéhány kilométerre ringatózik, és ki tudja, hogy a közel egy órás dekompresszió alatt milyen messzire sodródunk el tőle. Furcsa érzés volt a jó öreg sárga kötél helyett a végtelen kékséget bámulni. Kapaszkodás helyett kényelmesen kinyújtóztunk, és megpróbáltunk egymás kérdő tekintetéből bátorságot meríteni. Így emelkedtünk az egyre kékebb színezetet öltő vízben, és áldottuk magunkat, hogy az előírásoknak megfelelően a szükségesnél jóval több levegő van nálunk: pontosan arra az esetre, ha nem találunk rá 6 méteren az oxigénre, ami köztudottan megfelezi a dekompressziós időt. 25 méteren jártunk, amikor egymásra bólintottunk. Régóta készültünk már a mozdulatra, amit oktatónk, Nagy Gábor olyan jól begyakoroltatott velünk. Pontosan ilyen esetekre találták ki a dekóbóját. Az ember fellövi a rózsaszín lufit, így a felszínen lévők tudják, hogy hol keressenek minket. Csak arra kell vigyázni, nehogy a kötél összetekeredjen, és a búvárt is felrántsa magával. Mindkettőnk lufija rakétaként lőtt ki a felszín felé, és mi reménykedve néztünk utánuk. Talán nem sodródtunk még el túlságosan, és meglátják őket.

Odafent a hajóban László-atya fejcsóválva fogadott. Miután felbukkant, ő akarta mondani, hogy rossz a látás, de mi se szó, se beszéd egy pillanat alatt elmerültünk. Arra meg, hogy milyen helyzetbe keveredtünk, széles vigyorral csak annyit mondott: Fiúk, ahol dolgoznak, ott forgács is hullik!

- Molnár Attila Dávid -

Kapcsolódó írás: Ócskavasból arany