Merülés a Zenta roncsához
Adria1/2. oldal
Mindig is érdekelt a víz alatti filmezés, de sosem készültem búvárrégésznek.
Búvárkörökben köztudott, hogy Czakó László a nagy hírverést keltett Szent István expedíciók után sem nyugszik, és azóta is töretlen lelkesedéssel keresi az első világháborús hajóroncsokat. 1998 tájékán lelt rá társaival a Fiumei-öbölben, 65 méteren nyugvó Streiter torpedórombolóra. Már a hajó megtalálása is filmbe illő jelenet volt: Laciék napokig cikáztak a halradarral felszerelt kis csónakukkal az öbölben. Mire végre kirajzolódott a monitoron a hajóroncsokra jellemző, félreismerhetetlen kép, kifogyott a benzin. Órákig eveztek, mire visszatértek a kikötőbe. Fáradtságos roncskeresés volt, de megérte, hiszen Czakóék az elsők közt pillanthatták meg az 1918-ban elsüllyedt hajót.
Amikor ezt a történetet elevenítette fel nekem, szóba került egy másik hajó is. A Zenta, ez a 96 méter hosszú cirkáló, amely 1914-ben süllyedt el Montenegró partjai előtt. Több mint 200 tengerész veszett oda, amikor az őrjáratot teljesítő hadihajót egy túlerőben lévő francia-angol hajókötelék elsüllyesztette. Filmre kívánkozott tehát a Zenta is, annál inkább, mert a viszonylag nagy mélységben nyugvó hajót eddig csak egy német stábnak sikerült felvennie.
Nagy reményekkel érkeztünk meg Montenegróba. Dragisa Koprivica, egy nemzetközileg elismert búvárorvos és oktató szervezte meg a hajót, és a technikai merüléshez szükséges gázok (hélium, orvosi oxigén) beszerzését. Több heti előkészülettel a hátunk mögött abban reménykedtünk, hogy sikerül elejétől a végéig aprólékosan lefilmezni a hajót. De a terveket nem sikerült maradéktalanul megvalósítani, mert mi csak két nehezítő tényezőre készültünk fel. Arra, hogy a Zenta hatalmas hajó, és ezért nehéz lesz akár több egymás utáni merüléssel is bejárni, valamint arra, hogy 75 méteren van. De a problémák ezzel még távolról sem volt vége. Egy merülést elmesélve próbálom megvilágítani, milyen nehézségek támadhatnak egy ilyen mélyvízi forgatás során.Reggel, amikor becihelődtünk a hajóba, Simo kapitány és a többiek kicsit gondterheltnek látszottak. Tört angolsággal elmagyarázták, hogy "halásznak" a környéken. Ha jobban odafigyeltünk, mi is hallottuk a tompa puffanások hangját. Dinamit. Azt hittem, az ilyesminek még Rádai Ödön bácsi idejében leáldozott. A hajóút a Zentához viszonylag hosszú, úgy 3/4 óráig tart. De milyen hosszú lehetett a túlélőknek, akik ugyanezt az utat úszva tették meg a part felé, mivel az ellenséges hajók megtagadták a segítségnyújtást... Miközben kifelé pöfögtünk, még egyszer átnéztem a kartáblámat. Örültem, mert szokásos profilt készültünk végrehajtani, vagyis 35 méterig levegőt használunk utazógázként, azután 40%-os heliair következik. A levegő-hélium keverékkel 20 percet fogunk a fenéken tölteni, majd irány a felszín. Ezután 35-ön ismét gázváltás levegőre, majd újból váltás, ezúttal a 6 méteren kihelyezett oxigénreduktorokra. Hasznos, ha az ember jól bevált menetrend szerint megy, mert több figyelme marad a tényleges munkára. Ez főként azért fontos, mert mi nem a technikai merülés kedvéért jöttünk, hanem filmezni.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 4.3) könnyű körülmények 
Horvátország
