Jacques-Yves Cousteau (1910-1997)
A búvárkodásról7/7. oldal
Az ember
Ha már ennyi mindent megismertünk egy kétségkívül rendkívüli ember rendkívüli eredményekkel teli életművéről, a kép teljessége érdekében nem hallgathatjuk el viselkedésének anomáliáit, személyének -sok tekintetben nem éppen pozitív- jellemvonásait sem.
Cousteaunak kezdettől fogva biztos családi hátteret adott első felesége és több mint ötven éven át hű társa Simone Melchior. A tengernagyi családból származó szép és gazdag asszony 1937-től mindig Cousteau mögött állt, amikor kellett: egyengette katonai pályafutását, eladta családi ékszereit ha kevésnek bizonyult a pénz a Calypso felszerelésére és felnevelte két fiát. Simone jóval több időt töltött a Calypso fedélzetén mint maga a kapitány, a legénység rajongott érte, ő pedig szinte pótmamaként, anyjuk helyett a gondjukat viselte. Ugyanakkor mindig a háttérben maradt, s bár maga is búvárkodott, sosem szerepelt a filmekben, utálta a nyilvánosságot.
Ezzel szemben a kapitányt "Pasa" névvel illették emberei a háta mögött, nyilván nem véletlenül. Cousteau mindig is hihetetlen vitalitással és munkabírással, de könyörtelenül, másokra tekintet nélkül tört céljai felé. Ez persze nem éppen szimpatikus, de kétségkívül eredményeket hozó és magyarázó mentalitás.
Fiai közül Jean-Michel 1939-ben, Philippe pedig 1941-ben született. Cousteau nem sokat bajlódott nevelésükkel, mindig mással volt elfoglalva. Nagyobbik fia építészetet tanult, majd az USA-ban a "Calypso Társaság" filmjeinek producere és expedícióinak szervezője volt. Philippe operatőr és pilóta lett, csatlakozott apjához, ő volt a kapitány jobb keze és úgy tűnt, elsősorban ő lesz apja munkájának folytatója, szellemi örököse is. Jean-Michel sosem állt olyan közel apjához mint öccse, viszont jól feltalálta magát az észak-amerikai viszonyok között és sikeresen intézte a "Cousteau Társaság" meg a saját dolgait.
Cousteau már a hatvanas évek végétől tudta, hogy a pénz Amerikában van és nagyratörő terveit az ottani médiamogulokra, illetve a fizetőképes polgárok tömegeire kell alapoznia. Hogy Cousteau nemcsak Franciaország legnépszerűbb embere, hanem az amerikaiak kedvence is lett, arról az USA legnagyobb civil kitüntetése a Szabadság Érdemrend tanúskodik, amellyel Reagan elnök tüntette ki 75. születésnapján.
Miközben Simone a hetvenes-nyolcvanas években, kora ellenére is legszívesebben a Calypso fedélzetén vagy tengerparti házukban tartózkodott, Cousteau a világban repkedett, vagy Párizsból a francia "Cousteau Alapítvány" központjából intézte a "birodalom" ügyeit. A kapitány inkább úgy érezhette, kevés az ideje, hogy terveit megvalósítsa. Idősebb korában vegetáriánus étrendre tért át és francia létére absztinens volt, egy korty bort sem volt hajlandó meginni. Szerette a zenét, a festészetet és a költészetet, de sajnálta az időt a társasági életre, a nők viszont mindig fontos helyet foglaltak el az életében.
Csak jóval később tudta meg a világ, hogy 1975-ben ismerkedett meg Francine-nal, aki akkor stewardessként dolgozott és fele olyan idős volt mint a kapitány. Az ismeretségből közelebbi kapcsolat lett -a külvilág számára munkatársi viszony- majd 1980-ban titokban egy kislány született, Diane, két évvel később pedig egy fiú is, Pierre-Yves. Minderről a család sem tudott semmit. Csak amikor Simone 1990-ben meghalt, Jean-Michel a temetésen döbbent rá, hogy nem ő az egyetlen Cousteau utód.
Cousteau 1991-ben elvette Francine-t és egy évvel később új családját a nyilvánosságnak is bemutatta. Három évvel később magánéletéről egy újságírónak így nyilatkozott:
"- Szerettem az első feleségem, imádom a jelenlegit. Az egyik nem zárja ki a másikat. Nyolcvanöt évesen még mindig szerelmes vagyok... Francine leveszi a vállamról a gondok egy részét, nagyszerű útitárs és ügyintéző. Amikor este otthon vele és a gyerekekkel találkozom, az számomra a tiszta és egyszerű családi boldogság.
- Azt mondják önről, hogy nem jó apa, nem jó barát és nem jó férj. Ez megállapítás vagy sajnálkozás?
- Mindkettő. Sohasem szégyelltem, hogy aszociális életvitelt folytattam. Ezzel szemben mélységesen sajnálom, hogy nem szántam elég időt a gyermekeimre. Rohanva éltem, de ha másként éltem volna, nem tartanék itt. Nehéz szívvel gondolok azokra, akiket imádtam, anyámra, felnőtt fiamra és mindazokra, akik már elmentek...
- Tudja, hogy egyesek ellenszenves embernek tartják?
- Igen, mondták már nekem. Nem veszek részt a társasági életben, nincs rá időm. Nem vagyok klubtag. Fütyülök rá, hogy mit mondanak rólam. Egyetlen dolog van ami igazán feldühít: ha észreveszem hogy hibáztam."
Mit lehet ezekhez az őszinte szavakhoz hozzátenni? Ilyen volt magánemberként az az ember, akinek az életműve kétségkívül rendkívüli. És hogyan emlékezik fia Jean-Michel Cousteau, akinek pedig nem volt mindig felhőtlen kapcsolata apjával:
"Természetesen azt a fájdalmat érzem, amit minden fiú érez, amikor elveszíti az apját. ő inspirált egész életemben és segített megtalálni az élet értelmét. Értékrendje iránytűmmé lett, céljai a sajátjaimmá váltak.
Engem -és úgy gondolom, sok más embert is- az ő eltávozása nem annyira a halál, mint inkább az élet dolgaira emlékeztet- az életre, amelyet ő annyira élénken és szenvedélyesen élt meg- és az élet csodáira, melyeket olyan boldogan kutatott és olyan nagylelkűen osztott meg velünk. Egész léte az életigenlésről szólt. Köznapi dolgokban is felfedezte a szépséget, az élet rejtelmeiben pedig a derűt és a jószerencse elkísérte ebben a nagy kalandban.
Az irodám falán van néhány sor, amit nekem írt, és amely állandóan emlékeztet arra, milyen találóan látta az élet lényegét: "A boldogság -a méhnek csakúgy, mint a delfinnek- maga a létezés. Az ember számára viszont az, hogy tud a létezéséről és azt bámulatosnak tartja."
Násfay Béla