Bizonyára sokan ismerik a régi slágert: "Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót..." Úgy fest, más is hatásos lehet a kedvetlenség elűzésére, de ne szaladjunk előre.

Amikor a tenerifei utunkat szerveztem, napokig csak a repülőjegyek árait vetettem össze, míg váratlanul sikerült egy olyan, madridi átszállásásos SmartWings-Iberia konstrukciót összehozni, ami súlyos tízezreket spórolt nekünk a közvetlen charterhez képest. Aztán a már jól ismert szállást lefoglalni Playa Paraisóban, majd a bérautót is elintézni igazán nem volt nagy dolog. Ezen a szigeten már mindent ismerünk, a bázis szuper, ha az átszállást sem késsük le, mi rossz várhat ránk?

Tulajdonképpen ment is minden a maga útján. Meglepetést csak az okozott, hogy az elvileg fapados gépen kaptunk egy nagyon szerény szendvicset és egy pohár üdítőt, míg a nem fapados járaton ezt csak pénz ellenében adták, de ez még nem vágott a falhoz. A szállásunk is pont olyan volt, amilyenre számítottunk, hatalmas terasszal, szépen berendezve, két perc sétára a búvárbázistól. Igen, a búvárbázis... Ahol már elsőre látszott, valahogy nagyobb a zsúfoltság, mint két éve, és a hangulat is megváltozott. Szinte jelei sem voltak a korábbi közvetlen, kedves hangvételnek, sokkal inkább iparszerűen ment a dolog.

Rendben van, ha ez van, ezt fogadjuk el. Ám az iparszerűség mellé társuljon profizmus is, súgta nekem egy belső hang, itt viszont még minden úgy ment, mint két éve- ám ami elég volt tíz búvárnak, kétszer annyinak már kevés. Az első merülési napon a kínosan szűk szerelési térben alig találtunk egy talpalatnyi helyet az öltözésre, a tárolóhelyiségben merülés után csak cipőkanállal sikerült beszorítani ruháinkat az akasztókra. Ezen a helyen a parti merülés hosszú gyaloglással társul, de vezetőink a legkisebb segítséget sem nyújtották a cipekedés megszervezésében, könnyebbé tételében.

A víz alatt sem éreztük az odafigyelést, az alaposságot. Ráadásul a fotósok szinte ellenségnek tűntek a vezetők szemében víz felett (az első merülésre nem is vihettem a gépemet) és víz alatt (állandóan hajtottunk, alig állhattam meg egy pár képre) egyaránt. Második merülésünk különösen kínosra sikerült. A részben fedett (és ott is csak náddal) szerelőtérben a szemerkélő, hűvös eső eleve nem csinált jó kedvet a vízbe induláshoz. A délutáni apályban gyakorlatilag duplájára nőtt a séta hossza a vízig, melynek jelentős részét csúszós köveken való átbukdácsolás jelentette. Vezetőnktől segítséget aligha lehetett volna kérni, hiszen úgy előreszaladt, hogy már csak kis pontnak látszott a horizonton, mire odaértünk a vízpartig. A víz alatt pedig kissé kaotikus lett merülésünk vége, utána pedig ismét a hosszú, kínos gyaloglás...

Arról nem is beszélve, hogy a vezetők folyamatosan etették a halakat. Igen, az jó volt, hogy minden élőlény előbújt, tényleg nagyon sok mindent láttunk; de mondhatjuk úgy is, 2-3 merülés alatt mindent láttunk, amit itt látni lehet, a tintahalakat, a polipokat, a rájákat, barrakudákat, és így tovább. Valahogy mégsem voltak meggyőzőek a magyarázatok arról, miért is kell az etetés, ami tagadhatatlanul megváltoztatja az élőlények természetes viselkedését. Az egyik magát kellető sasrája majdnem kiverte a kezemből a fényképezőgépemet- ehhez nem szoktam hozzá. Eleinte örül az ember a sok látnivalónak, később viszont elkezd nagyon mélyen elgondolkodni a miérteken. Ezek után jött egy pihenőnapunk, aminek estéjén a bevezetőben említett módon, sörrel a kezemben töprengtem azon, miért is változott meg ennyire minden ezen a barátságos helyen, ahol két éve egész jól működtek a dolgok.

De azt hiszem, nagyon szeretünk merülni. Kellemetlen élmények ide vagy oda, hosszú gyaloglás ide vagy oda, másnap újból a vízben voltunk. Volt haletetés is, és minden más, amit az előző két merülés alatt láttunk. Aztán a merülés végén, egészen sekély vízben a merülésvezető, aki a korábbi merülés után sorolta hibáinkat, ami miatt szétesett a társaság (bár ebben szerintünk az ő felelőssége sem volt elhanyagolható), most egészen elképesztő tempóban kezdett el úszni egy irányba, ügyet sem vetve csoportjára. Alig tudtuk követni, de követtük, mert bíztunk benne, hogy valami nagy-nagy dolgot lát. Végre a kissé opálos vízben nekem is feltűnt valami nagyobb élőlény. Rája az, igen, egy rája... Méghozzá nagyobbacska. És úgy mozog, mint ha repülne. Mint egy... manta?!? Manta, te jó ég! Jó pár másodpercig úszott a közelünkben, aztán eltűnt, de a rossz látótávolságban esélyem nem volt fotózni. Fotósellenes vezetőnk a víz alatt fogta a fejét, amikor mutattam, ebből bizony nem lett kép.

Mint utolsó pár, szépen lemaradtunk a felemelkedés előtt, és én nagyon lassan úsztam. Háttal, hátha... És igen, a manta újabb kanyart tett. Szépen megmutatta magát nekem és a fényképezőgépemnek, készítettem képet, videót, és persze élveztem a pillanatot. Felszínre érve hallottam ujjongani a főnököt, aki több, mint 3400-at merült ezen a helyen, és ez volt az első mantája. Persze nem sokra becsült amatőr fotósságom felértékelődött, ahogy sorban jött a bázis vezetője, a merülésvezető, a többi búvár, hogy nekik is kell a film (amit persze ismerőseim bosszantására közzé is tettem).

Nem akarom tovább ragozni a nagy találkozást, szép pillanat volt, és ezen a helyen meglehetősen váratlan is. Este aztán megint sörrel a kezemben ültem estefelé a teraszon, és már nem bosszankodtam semmin. Párszor megnéztem a felvételt, és mivel a teraszról kitűnően lehetett látni azt a pontot a tengeren, ahol a manta jött, időnként odapillantottam, hátha feljön új barátunk integetni. Persze, nem jött. De mentünk mi a víz alá, másnap. Hiszen, mint említettem már, nagyon szeretünk búvárkodni.

GR