Az utazás varázsa
Utazási élmények1/3. oldal
A tavalyi év sem múlt el sztorik nélkül- lássuk, mi maradt meg és mi sarkallt további gondolatokra.
Autós cikksorozatunk a divecenter.hu egyik olyan fejezete, amit azért nehezebb beilleszteni a hagyományos búvártémák közé. Természetesen lehet annak értelme, hogy kipróbáljuk, hány palackot tudunk elsüllyeszteni egy csomagtartóban, de ennek gyakorlati jelentősége mégis mindig akkor van, amikor szorult helyzetbe kerül az ember. És jellemzően ilyenkor nem válogathatunk az autók közül; használjuk azt, ami van.Pontosabban azt használjuk, ami végső megoldásként maradt, mert a beígért nagy kombi csak ígéret maradt- az indulás előtt két nappal lett belőle tárgy helyett fogalom. Azt gondolom, mind másként reagálunk egy ilyen helyzetre. Lehet pánikba esni, lehet elkezdeni kétségbeesetten szervezni, netán bontani egy sört- ha van valami járgány, négyen cipőskanállal beférünk a búvárcuccal, fogkefét már vehetek kinn is magamnak. Az indulás reggelén Bunny és én töprengve álltunk a szedán Toyota Avensis nyitott csomagtere előtt. Kikerült pár apróság, ami feleslegesnek ítéltetett, és a mi cuccainkat is erősen szelektáltuk, így maradt itthon például a videós szett, vagy szép mennyiségű ennivaló. Persze megtehettük volna, hogy a kaját visszük és Bunny jött volna utánunk busszal-vonattal-gyalog, de utóbbi inkább a nem áhított fogyókúrára szavazott. Azt gondolom, nem volt rossz teljesítmény két hétre való cuccot, búvárfelszerelést, mindenféle egyéb okos apróságot elrejteni úgy, hogy még a mi alapvető komfortunk sem veszett el. Zavaró tényezőnek csak az látszott, hogy ezt a bepakolós mutatványt még három alkalommal kellett eljátszani.
Öröm az ürömben: az autó bírta a terhet és nem is fogyasztott sokat. Az elhúzódó pakolás miatt már erősen délutánra hajló időben érkeztünk Pagra, ahol a vendéglátónknak csak távolról integethettünk: váratlan delfinlátogatók érkeztek az öbölbe, hozzájuk mentek ki motorcsónakkal. Jozef érezte, fáradtság ide vagy oda, ezek a delfinek azért még a mi kedvünket is meghozzák egy kis hajókirándulásra, így aztán percekkel később már mi is leállított motorral néztük a 10-20 méterre felbukkanó uszonyokat. Így kell stílusosan megérkezni az Adriára- nem a csomagokról szól a nyaralás, vagy mi. A következő pakolás már könnyebben ment, aztán Razanjban nem delfinek tették emlékezetessé a napokat, hanem a fejedelmi ebédek és vacsorák. Én tudom, alantas ösztönök dolgoznak bennem, amikor a búvárélmények helyett arról beszélek, mi került a tányérra, de tucatnyi adriai túra után nekem ezernyi más dolog is okozhat örömet a víz alatti kalandokon túl. A tengertől karnyújtásnyira levő szállásunk pedig Pagon is, Razanjban is megadta az esélyt a tengeri naplemente kiélvezésére. Giccses, elkoptatott dolog ez, ott helyben mégis mindig megteszi a hatását, hiszen kéznél van a nagy sós víz, a vörösbe hajló nap és az alkoholtartalmú üdítő is, ezt a kombinációt itthon is meg tudnám szokni.
Persze a tenger váratlan meglepetései még mindig kiemelt szerepet kapnak: Biogradban újból delfineztünk. Sőt, olyan közel jöttek a hajónkhoz és annyi ideig követtek, amilyet még a Vörös-tengeren sem éltem meg. Az ember életét csak az keseríti meg, hogy hozzá vagyunk nőve a fényképezőgépeinkhez. A kis keresőbe bámulunk folyamatosan, aztán ha mégsem készül el a zseniális, nagy fotó, az embernek még a nagy élmény is bosszúság. No, erről kell gyorsan leszokni! Voltak delfinek, meg is néztem, még fotóztam is őket- emléknek jó, és ha a képek nem is világklasszisok, a kaland számomra az volt. Ha pedig nem volt delfin, ott volt "Biograd Dolphinja", Andy, és a Maldív-szigeteken megélt cunami sztorijával szórakoztatott. Békés tempóban zötyögött a hajónk a nyugodt, kék tengeren, miközben az elbeszélés épp ott tartott, hogy a gyakorlatilag minden cuccát elveszítő Andy ott áll egy svájci reptéren, télen, rövidnadrágban és pólóban. Lopva körülnéztem, viharnak, nagy hullámoknak nyoma sem volt. Megnyugtató érzés látni, amikor a tenger épp a szebbik arcát mutatja. Mi pedig kihívjuk magunk ellen a sorsot, mert nem csak a felszínén utazunk, de még le is merülünk! Mindegy, elbírjuk ezt a terhet, csak a tenger is elbírja. (A kocsi, mint már említettem, bírt mindent, cuccot és utasokat egyaránt, és mi is egyre rutinosabban pakoltuk meg roskadásig a csomagteret.)Krk szigeten aztán Géza barátunk sztorijai gondolkodtattak el ismét arról, mi mindent vállal fel az ember a búvárkodásért. Pár évtized alatt mindenkinek gyűlnek a történetei, csak aztán van, aki ezeket igazán jó stílusban tudja előadni. Nos, élmény-, sisa- és italdús estéket éltünk meg, napközben pedig úgy merültük az Adriát, ahogy az szerintem a legjobb: sekélyen nézelődve, keresgélve az apróságok után. Találtunk is jó sokat. Este a szokásos "szárazföldi merülés" során nem csak a múlt került a szóba, hanem a közeljövő is, ugyanis másnapra esőt, erős szelet ígért a meteorológia. Ha megbízunk Géza egyéb tanácsaiban, elhisszük neki ezt is- reggel újból, ezúttal az utolsó alkalommal pakoltunk az Avensisbe. Olyan gyorsan végeztünk, hogy a szemerkélő eső esélyt sem kapott az eláztatásunkra. Mire hazaértünk, itthon már úgy esett, hogy nem tudtuk megvalósítani a tervünket, az autót lefotózni a köré rakott számtalan csomaggal. Sebaj; bizonyára van, aki elhiszi nekem így is, hogy igazat mondok. Talán majd húsz év múlva még viccesebb lesz a történet. Akkoriban persze onnan indítjuk majd, hogy amikor elindítottuk a divecenter.hu-t, még puszta kézzel csiszoltuk és illesztettük egymáshoz a biteket, és egy-egy adriai túra kedvéért saját magunk hegesztettük össze az autót. Sőt, még halakat is láttunk a tengerben- de ez talán már túl utópisztikus lesz és nem is fogja elhinni senki...
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 4.7) átlagos nehézségű 
Budapest
