Az 1977-es "A mélyben" című kasszasikerfilm nyomán a búvárturizmusban a hajóroncsok voltak a divatosak.
Bár a film olyan sztárjait, mint Nick Nolte, Jacqueline Bisset vagy Robert Shaw, nem tudtuk biztosítani, reméltük, hogy legalább egy elsüllyedt kincses hajó látványával vonzzuk a turistákat.

A Red Sea Divers fantáziadús csapata kitalálta a saját fantáziameséjét egy eltűnt hajóról, amely aranyrudakkal volt megrakva, amelyeket a T. E. Lawrence (Arábiai Lawrence) mellett szolgáló beduin harcosok fizetésére küldtek az oszmán törökök elleni háborúban. Csak egy problémánk volt: a Vörös-tengeren végzett közel egy évtizedes búvárkodásunk során egyetlen merülésre alkalmas hajóroncsot sem találtunk. Egyet sem! Persze, volt néhány partra vetett hajó maradványa, amelyek magasan és szárazon ültek a korallzátonyok tetején, de semmi olyan, ami a mi házi fonalunkat megtartotta volna.

Az idelátogató újságíróknak, filmeseknek és utazási irodáknak homályosan beszéltünk egy hajóról, amelyet fel akartunk fedezni, de ilyen vagy olyan okból kifolyólag még nem kaptunk engedélyt a hatóságoktól arra, hogy merülhessünk a területen, ahol a hajó fekszik. Megígértük az utazási irodáknak, hogy értesítjük őket, amint megkapjuk az engedélyt a merülésre, az újságíróknak és filmeseknek pedig azt mondtuk, hogy elsőként nekik adunk lehetőséget egy exkluzív cikk vagy film elkészítésére.

A pletyka táplálása jót tett az üzletnek. Több cikk is megjelent az Arábiai Lawrence kincses hajó lehetőségéről. De tudtuk, hogy nem tarthatjuk fenn túl sokáig a kitalált történetet. Szükségünk volt egy hajótörésre, méghozzá gyorsan. Szerencsénkre még abban az évben több beduin halász barátunk is a segítségünkre sietett egy lehetséges észlelésről szóló jelentéssel.

Egy gazdag halászterületről beszéltek a Szuezi-öbölben, ahol, amikor a tenger nyugodt volt, egy szokatlanul nagy árnyékot vettek észre a Shaab Mahmoud zátony tövében. A zátony jóval a Sínai-félsziget partjainál emelkedett ki a semmiből, egy órányi hajóútra a legnépszerűbb búvárhelyünktől, Ras Mohammedtől.
A történet igaz volt. Az elsüllyedt hajók, különösen a trópusi tengerekben, saját ökoszisztémát hoznak létre, mivel mesterséges zátonyokká válnak. A korallok és szivacsok vonzzák a kis halak falatjait, amelyeket viszont a nagyobb halak falnak fel.

Mivel a miénkhez hasonló civil hajók GPS-navigációja még évekig váratott magára, be kellett érnünk a beduin halászok szóbeli utasításaival. A műholdak helyett inkább a cigaretták vezettek minket a célunkhoz.
"Menjetek be a sarkon Ras Mohammednél, menjetek nyugat felé a Szuezi-öbölbe, szívjatok el három cigarettát, és a távolban látni fogjátok a hullámokat, amelyek egy zátonyon [Shaab Mahmoud] törnek meg" - kaptuk az utasításokat. "Menjetek a zátony legdélnyugatibb csücskéhez, vessetek le horgonyt, és pont alatta kell megtalálnotok a helyet."  
Szkeptikusak voltunk, de mit veszíthettünk volna, ha nem egy fél napot egy ismeretlen zátony felfedezésével?

A véletlen úgy hozta, hogy egy amerikai búvárcsoportot láttunk vendégül, amelyet Carl Roessler, a Sea and See Travel tulajdonosa vezetett. Vacsora közben megkérdeztem Carlt, hogy a csoportja nem lenne-e hajlandó csatlakozni a keresőakciónkhoz. Még aznap este, miután konzultált az ügyfeleivel, azt mondta, hogy készen állnak a kalandra. Másnap reggel az első dolgunk volt, hogy elindultunk, abban a reményben, hogy valami különlegeset találunk a Shaab Mahmoud zátonynál.

Amikor megkerültük Ras Mohamed pontját, a Szuezi-öböl felé tartva, eszembe jutott a beduin halász utasítása, hogy menjünk nyugatra, és szívjunk el három cigarettát. Kellemetlen módon pipázó voltam, és utáltam a cigarettát, így aztán megpróbáltam megbecsülni, hogyan lehet a cigarettaidőt átváltani a pipázási időre. Tartalékként megkértem a legénység egyik tagját, hogy szívjon el három cigarettát 20 perces szünetekkel a két cigaretta között.
Miután befejezte a harmadik cigarettát, észrevettük a hullámokat, amelyek egy korallzátonynak tűnő zátonyra törtek a Sínai-félsziget partjainál. Elindultunk a délnyugati csücske felé, ahol beöltöztem egy felderítő merüléshez.

Röviddel azután, hogy a vízbe értem, lenéztem, és nem hittem a szememnek, amikor megláttam egy nagy hajót, amely alattam feküdt. A hajó most a vízi élővilág egész házát fogadta: hatalmas sügérek, barrakudák, cápák és kisebb zátonyhalak tömegei úszkáltak a roncson növő korallképződmények között. Végre találtunk egy elsüllyedt hajóroncsot a mi sarkunkban a Vörös-tengeren.

Több mint egy évbe és egy BBC dokumentumfilm-projektbe telt, mire megtudtuk a hajó nevét és történetét. 1876 tavaszán a 80 méter hosszú Dunraven nevű brit gőzhajó Liverpoolba tartott gyapjú- és gyapotrakománnyal Bombayből, amikor a Shaab Mahmoud zátonyra futott. Egy arra járó hajó kimentette a legénység tagjait, mielőtt a Dunraven elsüllyedt volna. Most, alig több mint egy évszázaddal később a vörös-tengeri búvárok felfedezték a hajó tenger alatti sírját.

Egy elsüllyedt hajó szó szerint egy időkapszula. Régészhallgatóként lenyűgöztek a hajó rakteréből, kabinjaiból és konyhájából előkerült leletek: porcelán tányérok, tálak, poharak és poharak hideg és meleg italokhoz, a konyhai ezüst, főzőedények, rumos hordók és borosüvegek, némelyikben még a dugók is elzárták a tartalmat. Még a konyhai mosogatót is megtaláltuk, de sajnos kincset nem.

Miközben a BBC dokumentumfilmet forgatott a roncsról, szinte minden merülésen a felszerelésünk és a testünk határait feszegettük. Mivel a hajó egyes részei 25 métert meghaladó mélységben feküdtek, a hosszabb merüléseken a dekompressziós problémák lehetőségével is szembe kellett néznünk. További biztonsági intézkedésként tartalék búvárpalackokat helyeztünk el közvetlenül a hajótesten kívül, amelyeket vészhelyzetekben és a hosszú dekompressziós megállások alkalmával használhattunk a felemelkedések során. A dekompressziós betegség, közismert nevén a kanyarodás, állandó veszélyt jelent a mély merülések során. Ez akkor következik be, ha a búvár túllépi a nem dekompressziós határértékeket, és a szükséges dekompressziós megállások nélkül kerül a felszínre. A szövetekben nitrogénbuborékok képződnek, amelyek a búvár véráramába kerülnek, és erős fájdalmat, bénulást, sőt akár halált is okozhatnak.

Egy különösen eredményes merülésen, mélyen a roncs belsejében, azon kaptam magam, hogy kevés a levegőm. Egy nagy lyuk felé vettem az irányt a hajó oldalán, amely a fő kijáratunk volt, és ahová a palackot helyeztem. De a turisták által a hajónkról véletlenül felrúgott homok és iszap eltakarta a hajó kijáratához vezető utamat, ami értékes időmbe került.
Már majdnem pánikba estem, ami nem túl szerencsés. Mégis ellenálltam a kísértésnek, hogy vészhelyzetben 25 méterre a felszínre lőjek - ez biztos módja annak, hogy elkapjam halálos légembóliát kapjak. Ahogy a légzésem egyre nehezebbé vált, észrevettem, hogy buborékok áramlása úszik felfelé az iszapos vízben. Imádkoztam, hogy a forrásuk a vésztartály szabályozójának enyhe szivárgása legyen. Követtem a buborékokat a megfoghatatlan tartályig. Miután megragadtam, a nyomótömlőhöz tapogatóztam, kiürítettem a szabályozó második fokozatát a tengervíztől, és életem legmélyebb lélegzetét vettem. A következő egy-két percben a tartály tetején pihentem, miközben a légzésem visszatért a normális szintre. Ezután kicseréltem az üres palackot a telire, hogy felfelé menet 20 perces dekompressziós megállást tudjak tartani, hogy elkerüljem a dekompressziós betegséget. Ez egy nagyon szoros döntés volt.

A hajó felfedezéséről szóló BBC dokumentumfilm, a "Mystery of the Red Sea Wreck" széleskörű érdeklődést váltott ki a Dunraven iránt, amely a vezető nemzetközi búvármagazinokban is szerepelt. Közel 50 évvel a felfedezése óta a roncs továbbra is népszerű célpontja a búvárturistáknak a Vörös-tenger északi részén.

[ Howard Rosenstein ]