St. John's szigeteki látogatás
Vörös-tenger1/3. oldal
Egyiptom legdélibb szigetcsoportja a St. Johns Island. Idén júliusban egy hetet töltöttem el a Vörös-tenger déli vizein manták, cápák társaságát keresve.
Több, Egyiptomot látott búvártársam annak a véleménynek adott hangot, hogy nyáron is érdemes Egyiptomba menni, mert bár kutya meleg van, és a látótávolság is némileg gyengébb, a nagyobb vadak pont a planktonok elszaporodása miatt ilyenkor feljebb húzódnak és nagyobb esély van egy mantát, cápát esetleg kalapácsfejűt megcsípni ilyenkor. Ezért aztán amikor lehetőségem nyílt csatlakozni egy Szent János szigetekre induló egy hetes szafarihoz, némi hezitálás után belevágtam.
Fura volt úgy érkezni a ferihegyi reptérre, hogy nem kellett a télikabátot a kikísérő családtagokra bízni, és a csomagom is elég lapos volt. Mint rutinos szafaris tudtam, ruhát nem nagyon kell vinnem. 1-2 pólóval, zoknival és alsóneművel ki is merült a ruházat, az "ünneplős" ruha rajtam volt, úgyis csak utazáshoz kell kiöltözni. Ellenben 3 fürdőnadrágot is vittem, ugyanis ajánlott a merülés után azonnal száraz alsót húzni, a hajón pedig ebben rohangálunk (Rohangálunk? Döglünk...) egész nap. Az eseménytelen repülőutat némi erjesztett növényi nedű elfogyasztásával múlattuk, így az a pár óra gyorsan elröppent, mire Hurghada repterének aszfaltja ránk zúdíthatta 40 fok feletti levegőjét. Még a nyárhoz szokott szervezetünk is felnyögött, amikor lesújtott a júliusi egyiptomi hőség.
A csapat egy része a hajón szerintük elengedhetetlen sör és egyéb alkohol készletek feltöltésén munkálkodott, végül a csapat egy sisha bárban verődött össze újra, ahol némi vizipipa és helyi étel/ital segítségével akklimatizálódtunk.
Egy óra lazítás után irány a busz, hiszen a hajónk az egyik legdélibb kikötővel rendelkező településből, Hamatából indult, ahová nagyjából 7 órás autóbusz út után érkeztünk csak el, valamikor éjszaka. A hosszúzötyögés végén már koromsötét volt, mire néhány fél órás megállót követően befutottunk a falunak is nehezen nevezhető település, kikötőnek még túlzással sem hívható öblébe. Aki már látta Marsa Alam kikötőjét, az ossza el kettővel - na ez Hamata. Mindegy, behajózni jó lesz, szokásos gumicsónakos- kommandós hajóra szállás várt ránk, amit megszoktunk már a déli Vörös-tengeri túrákon.
A hajónk a Nabela Ebeid egy 4 csillagos, 29 méteres, egészen kellemes hajó, korrekt búvár fedélzettel, nagy platóval hátul, méretes ebédlővel - és jó szakáccsal. A 10 kabin a hajó aljában és fent a 3. napozó fedélzeten található, 2 kompresszor igény szerint még nitroxot is tölt a 12 literes alupalackokba (előre kell szólni, és nagyobb mennyiséget le kell foglalni). Mindenkinek fix helye van, és a felszerelés is összeszerelve áll egész túrán a padokon. A hajón a fenti kabinok egyike jutott, de persze én is, mint sokan mások megpróbáltam helyet keresni a fedélzeten, mert a kabinokban állt a levegő, és ömlött a víz rólunk.
Hosszú, a hőség és a szomszéd hajón zodiac gyújtást állító arabok miatt keserves éjszaka után másnap délelőtt végre megkaptuk a papírokat, és kifutott a hajó.
Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 2.9) átlagos nehézségű 
Thaiföld
