Karnyújtásnyira az ámbráscetektől
Utazási élmények1/2. oldal
Selmeczi Dani az Azori-szigeteken átélt kalandjairól mesélt nekünk, ahonnan sok remek képet hozott.
Az Azori-szigetek az Atlanti-óceán közepén található szigetcsoport, 1500 kilométernyire Lisszabontól és majdnem 4000 kilométerre Észak-Amerikától. Roppant különleges helynek számít ez a kilenc sziget, amelyek környékén egész évben vannak ámbráscetek, de a fotózáshoz az kell, hogy szerencsés időjárást fogjon ki az ember. Hiába vannak jelen ezek a hatalmas emlősök, ha az erős hullámzás miatt ki sem lehet futni a vízre. Az év bizonyos időszakában más és más tengeri emlősök is megfordulnak erre, március-áprilisban például kékbálnák (Balaenoptera musculus) is megfigyelhetők.
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Belevágtunk hát a két hetes expedíció megszervezésébe. Eleve ahhoz speciális engedély kell, hogy meg lehessen közelíteni a hajóval a ceteket, a vízbe pedig csak oktatói minősítéssel rendelkező búvárok mehetnek be. Meg kell jelölni a célt is, tehát a filmkészítést vagy dokumentálást, csak úgy a cetekkel úszkálásra nem adnak engedélyt. Természetesen ez nincs ingyen, ráadásul motorcsónakot is bérelnünk kellett, mert a megfigyeléshez, a vízbe ugráláshoz csak ez alkalmas, a vitorlás nem. Ezek után pedig jött a reménykedés a megfelelő időjárásban: roppant gyorsan változtak a körülmények, egy napon belül is megélhettünk napsütést, esőt, erős szelet úgy, hogy el sem mozdultunk a szigetről. Minden reggel lesétáltunk a bázishoz 9 órára, ahol megmondták hogy aznap megyünk-e a nyílt vízre avagy sem. Ha minden jól alakult, akkor sem volt túlzottan meleg, mert a nappali hőmérséklet általában 20 fok körül mozgott, a víz pedig 18 fokos volt. Gyakorlatilag folyamatosan készenlétben álltunk.
A cetes merülés nem készülékkel zajlik. Számomra is érdekes módon mostanában több helyen alakult úgy, hogy csak sznorkellel mentem be fotózni, például Dél-Afrikában vagy nemrég Indonéziában, amikor cetcápákkal úsztunk. Azt is mondhatom, számomra ez új dimenziója a fotózásnak és búvárkodásnak egyaránt. Az utóbbi időszak ilyen búvárfotós élményei után ennek a kihívásaira már fel voltam készülve amikor a csónakba szálltam. Érdekes, hogy a bálnanéző túrák arra a tudásra alapoznak, amit még a bálnavadászok szereztek a régmúltban. Voltak figyelők a hegytetőn, akik annak idején a vadászokat riasztották, de amikor a vadászatról lemondtak, a ceteket jól ismerő helyiek a bálnanéző turizmusra váltottak. A hegyen tehát most is ott vannak az emberek akik figyelik a tengert, és rádión keresztül navigálják a csónakokat. Így aztán villámgyorsan a helyszínre tudtunk érni. Persze össze kellett egyeztetni a mi munkánkat a bálnanéző hajók érdekeivel, mert ha mi vízbe mentünk, az állatok gyakran lemerültek, tehát a turisták nem sokat láttak belőlük. Mindenesetre igyekeztek úgy szervezni mindent, hogy mindannyian megkapjuk amiért mentünk, tehát vagy kicsit később dolgoztunk, vagy próbáltunk "saját ámbráscetet" találni.
Az írás a következő oldalon folytatódik!
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Málta
