A fekete hegyek országa

2/3. oldal

Montenegróban a turisztikai szezon június közepétől augusztus közepéig, végéig tart. Érthetetlen, hiszen már május elejétől 25-28 fokos a levegő. Igaz, a tenger csak 18-20 fokos, de nem mindenki akar fürdeni, kirándulni pedig ennél jobb időt elképzelni sem lehet. A vendéglátók azonban nem látják be, hogy már hónapokkal a szezon előtt és után is lehetne pénzt keresni. A tengerparton alig lehetett találni nyitva lévő éttermet, szállodát, kávézót. Még csak most kezdték a tatarozást, minden település a flexek sivításától volt hangos, sok helyen nitrohígító szagától volt eltelve a levegő, és a magasnyomású mosók által lemosott teraszok vizétől pocsolyás az utca.

Az egyszeri utazó -jelen esetben a mi egy autónyi csapatunk- ehhez képest könnyen alkalmazkodik a helyzethez: a barangolást nem akadályozzák kocsisorok, és nem volt elviselhetetlen kánikula se. Először rövidebb távolságokra merészkedtünk Jaztól, szétnézni a karnyújtásnyira levő helyeken. Ott van például egy kis gyöngyszem, Sveti Stefan. Pár évtizeddel ezelőtt elnéptelenedett kis sziget volt, mindenki elköltözött róla. Aztán jöttek a befektetők, megvették az egész szigetet és úgy ahogy volt szállodává alakították. Egy igen drága és exkluzív szállodává. Már a part megközelítése sem egyszerű, egy egész villanegyed épült fel az országút, a régi jadranska magistrala és a tengerpart között. A szépen gondozott, parkosított részen csak a keskeny betonsávot használhatod, mert a többi rész magánterület, szigorúan lezárva sorompóval, minden villa felé leágazó bekötő úttal. A szigetre magára öt euró személyenkénti belépővel lehetne bemenni sétálni, de a mi rebellis kuruc szívünk nem engedte, hogy azért kelljen fizetni, ami semmit se ad. Mégpedig azért, mert a szigeten szálloda van, semmi eredeti a régi életből, flancos butikokat nem akartunk nézegetni a pénzünkért. Az árak színvonalára mi sem ad jobb eligazítást, mint a parton lévő "elzárt" strand, ami ugyan nem a szó szoros értelmében van elzárva, de hatalmas tábla hirdeti, hogy a strandon kötelező a szálloda szolgáltatásait igénybe venni, ami fejenként ötven euró.

Albumhoz klikk a képre.

Ezek után inkább Budva óvárosában töltöttünk több időt. Jaztól csak pár kilométerre volt a hangulatos, sikátoros városrész, ahol az előszezonnak köszönhetően könnyű volt helyet találni a kávézókban, és a parkolóhelyet sem kellett keresgélni. (Megjegyzendő, errefelé a látványosságok környékén fizetősek a parkolók.) Az óváros elég kicsi ahhoz, hogy egy óra alatt többször oda-vissza bebarangolhassuk. A fellegvárat kinevezték múzeumnak, de nagy tárlatokra nem érdemes számítani, egy aprócska szobában pár makett, illetve egy bőrfoteles könyvtárszoba volt az egész. A vár legfelső szintjéről viszont parádés kilátás nyílt Budvára illetve a környező tengerpartra, elsősorban ezért éri meg leszurkolni a belépőt. Meglehet, csúcsszezonban emelkednek az árak, de májusban még itt, az óvárosban is teljesen megfizethető egy kávé, egy fagyi vagy egy szelet pizza. Az utazó életét ráadásul az is egyszerűsíti, hogy nem valami egzotikus pénznemben kell fizetni, a hivatalos montenegrói fizetőeszköz az euro- nem kell meglepődni, az ország nem hogy az eurozónának, de még az EU-nak sem tagja, ám évekkel ezelőtt úgy döntöttek, nem kell nekik saját pénz.

Pénzt érdemes magunknál tartani, mert amikor egy nap hosszabb autózásra indultunk, több helyen is találkoztunk sebességet mérő rendőröket. Noha néhol talán indokolatlannak tűnik a sebességkorlátozás, mi a magunk részéről inkább óvatosak voltunk. Egyébként azon a bizonyos autózós napon egészen az ország partszakaszáig, az albán határ közelében levő Ulcinj városig is eljutottunk. Érdekesnek tűnt a lehetőség, hogy szétnézhetünk a főleg albánok lakta országrészben, és az Adria leghosszabb homokos strandján is sétálhatunk egyet. Nem jártunk sikerrel. Az útba eső Bar város lehangoló kilátása és panelházai után izgalmas hegyes-völgyes vidéken autóztunk, majd megérkeztünk Ulcinjba. Meg szerettünk volna állni, hogy sétáljunk egyet, ám nincs rá jobb szó: csúnyán felsültünk. Mindenütt zsúfoltság, egymás hegyén-hátán parkoló autók, forgatag. Egyhangú döntés szültett, menjünk egyből a tengerpartra. A megfelelő irányba fordultunk volna, ám egy tábla fogadott és egy teljesen lezárt út amit feltúrtak a balkáni tempóban dolgozó munkásnak, terelésnek viszont nyomát sem láttuk. Ennyi elég is volt a vadromantikus hangulatú Ulcinjból, maradtunk a jól bevált budvai riviéránál. Persze itt is vicces helyzetbe keveredtünk, amikor Petrovac két kilométeres tengerparti sétányán egyetlen olyan éttermet találtunk, ahol ebédelni is lehetett, és amit adtak még csak nem is volt igazán jó.

Utólag belegondolva épp elég volt az országból annyi, amit Jaz közelében találtunk, így például a fél óra alatt elérhető Kotor város is maradandó élménnyé vált. Az 1979-es földrengés után szépen újjáépített óváros keskeny sikátoraiban bele lehetett feledkezni a nézelődésbe. A kis város (az olaszok Cattaro néven ismerik) két és fél évezredes múltra tekinthet vissza, és sok nagyhatalom vetette meg itt hosszabb-rövidebb időre a lábát. A Monarchia idején az osztrák-magyar flotta egyik fontos bázisa is volt. A mai turista inkább csak az UNESCO világörökségi cím miatt látogat el ide, megcsodálhatja a kikötőben időnként megálló hatalmas nyaralóhajókat, sétálhat a jachtok mellett, vehet magának egy kis friss és ízletes gyümölcsöt az óváros előtti piacon, vagy a már említett sikátorokat fedezheti fel. Kiváló program a nem tengeren töltött napokra.

Az írás a következő oldalon folytatódik!

A fekete hegyek országa

Merülőhelyek

Abu Nuhas, Carnatic Wreck

Búvárszakáruház