Búvár, idétlen idők óta
A búvárkodásról1/2. oldal
Jelen cikk szerzője talán mindannyiunknál korábban született búvárnak...
Később is csak azokat éveket élveztem, amikor víz mellé, tipikusan a Balaton partjára mentünk nyaralni, a hegyek nem nagy barátaim voltak már akkor sem. A Balatonnál se tudtak kiparancsolni a vízből- amikor már kékült a szám széle, akkor nem volt szabad bemennem a tóba, de legalább ott álldogáltam a lépcsőn, ahol persze útban voltam, és nyilván valaki jókorát lökött is rajtam, és zsupsz bent találtam magam a vízben. Amikor Apámék kérdőre vontak, vajh´ hogy lettem én vizes, mikor csak a lépcsőn álldogálhattam, vigyorogva mondtam, hogy hát fejjel beleestem a Balatonba. Imádtam a vizet- Szegedre költözésemben ez is nagy szerepet játszott, mert a város egyéb erényei mellett, ott a Tisza.
Gyerekként, mint a többieknek, meghatározó élményem volt Cousteau kapitány filmje, de elképzelhetetlen volt, hogy én valaha is búvár legyek. Nem is vágytam rá, mert riasztó volt a rákhalász részben az a keszonkamra, ahová betették a búvárt, különösen úgy, hogy a többiek megették a szegény búvár által felhozott homárt, amíg ő be volt dugva abba a csőbe.
A kétezres évek elején ért meg a helyzet arra, hogy ki lehetne próbálni egy uszodai próbamerülésen, hogyan lehet levegőt venni a víz alatt. Délután aztán jött egy telefon, hogy a fiam fejét öt öltéssel kellett összevarrni, mert a biciklijével rendesen eltaknyolt. Ráadásul éppen úgy alakult a dolgok rendje, hogy a fodrásztól érkeztem az uszodába. Nem is értem az akkori magamat, nem gondoltam, hogy a fejemet bele kell dugni a vízbe? Végül úgy elbűvölt a dolog, hogy Szarka Gézáék, látva rajtam a lelkesedést, elvittek egy második körre is a medence alján.
Nyáron Rodoszon volt lehetőség próbamerülésre, tengerben, egy búvárgyárban, ahol a hajóra felpakoltak vagy hetven próbamerülőt, meg pár búvárt. Első alkalommal mindenki akart menni. Egy fél órás elméleti oktatás után még lelkünkre kötötték, hogy lent a víz alatt fényképet is csinálnak rólunk, úgyhogy szépen a gép elé kell járulni, "OK" jelet kell mutatni, és amikor intenek el kell húzni a másik irányba.Külön mobil stég volt kiépítve a vízbe szálláshoz, felöltöztettek bennünket, ránk adták a mellényt, és belöktek a vízbe. No de engem egy fürdőruhában sem nyel el a víz, nemhogy neoprénben, így aztán ott lebegtem a felszínen. Próbáltam én lefelé úszni, de nem sikerült. A felszínen sznoris személyzet felügyelte a próbamerülőket, próbáltak engem lefelé lökdösni, míg az egyik fickó végül megszánt, és karonfogva levitt a szédítő három méteres mélységbe. No, ott már komfortosan éreztem magam, szépen pózoltam a kamerának és már jöttünk is felfelé.
A második merülésre megfogyatkozott a próbálkozók serege, többen a hajón akartak maradni, így aztán több ólommal felszerelkezve, nagyobb sikerem volt a lemerüléssel is. Persze a vízben egy árva halacskát se láttunk, ebből az öbölből minden élőlény messzire költözött. Délután összetalálkoztunk ElChe aznapi merülőpárjával, egy amerikai lánnyal, és őszinte csodálattal adóztunk neki, hogy ő mennyire gyakorlott, és profi búvár, mert neki már negyvenöt merülése volt. Ott a szigeten aztán az én "képzésem" is megkezdődött, az Anthony Quinn-öböl gyönyörű vizében sznoriztunk, és minden lelkierőmet összeszedve megpróbáltam kinyitni a szemem a víz alatt maszk nélkül, a fél méteres vízben ülve. Sikerült, tehát egyre fogytak a leküzdendő kihívások.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 5) nehéz körülmények 
Kecskemét
