A megtalált szenvedély

2/2. oldal

Kétségtelenül sokféle emberrel futhatunk össze egy-egy búvártúrán, hiszen ezerféle háttérrel, ezerféle céllal szállunk fel a hajóra. A búvárkodás társas sport, viszont sok kapcsolatban csak az egyik fél merül, ami gondot okozhat, vagy pont ellenkezőleg, a közös szenvedély kovácsolja össze a párokat. Létezhetnek olyan elvek, amelyeket mindenkinek érdemes észben tartani?

Albumhoz klikk a képre.

Szerintem az azonos életvitel borzasztó fontos dolog. Ha az egyik ember elmegy merülni, a másik pedig máshol szerez élményeket, akkor azokat még mindig megoszthatják egymással. Ám láttam már olyat, amikor a különleges úti cél miatt a nem búvárkodó feleség kivételesen elkísérte a férjét, és látszott az asszonyon, hogy furcsán éli meg ezt a helyzetet. Ahhoz szokott hozzá, hogy a férfi sokat utazik és merül, míg ő odahaza csak a háztartást vezeti, és ez feszültséget szült. Neki egyszerűen nincs olyan kedvtelése, amiben feltöltődhetne, és most helyben szembesült vele, mennyivel másabb, sivárabb az élete. Alapvetően mindegy, mi az egyik vagy a másik fél hobbija, de ha csak egyikük éli ki a szenvedélyeit és nincs meg az egyensúly, akkor az hosszú távon biztosan nem lesz jó.

Az ember azt hinné, hogy a búvárkodás ad annyi élményt, ami a hétköznapokban is átsegít a gondokon, ehhez képest akár szét is robbanthat egy kapcsolatot?
Természetesen, hiszen amikor hazamegyünk, és mesélünk a cápákról, delfinekről, bármiről, míg a párod meg ugyanezen idő alatt bevásárolt, mosott és főzött, joggal borul ki egy kicsit. Neki is szüksége van az élményekre, a kikapcsolódásra.

Akár még egy finom erőltetés sem árthat, hogy bele lehessen vonni a párt a búvárkodásba?
Ez vagy sikerül, vagy nem. Aki fél a víztől, az nem fogja élvezni a merülést, de akkor is biztatni kell arra, hogy találja meg a kedve szerinti hobbit. Nem hiszek abban, hogy létezik olyan ember, akit semmi nem érdekel. Mindenki meg tudja találni azt, ami boldoggá teszi, ami kizökkenti a hétköznapokból. Az ideális az, ha ez a két embernél megegyezik, de ha nem így van, akkor is meg kell keresni mind a két félnek azt a tevékenységet, ami örömmel tölti el.

Ha esetleg megfordítjuk a történetet, és szingliről beszélünk, akkor neki pont azért vannak jobb esélyei a társkeresésben, mert már van egy alap, egy közös kedvtelés az utastársaival?
Elvileg egyértelműen igen. A könyvemben külön fejezet szól erről. Magyarországon kétmillió ember él egyedül. Gyakori, hogy elmennek tanfolyamokra, bezúdulnak rengetegen egy nagy terembe, ahol mindenféle előadásokat hallgatnak a harmonikus kapcsolatokról, ahelyett, hogy aktív tevékenységet űző közösséghez csatlakoznának. Pedig az tény, hogy egy spontán helyzetben segítséget kérni sokkal természetesebb ismerkedési forma. Ráadásul nem csak párkapcsolatokról, hanem barátságokról is beszélhetünk. Az is nagyon fontos és nagy dolog, én is köszönhetek néhány barátot a búvárkodásnak. Személyesen ismerek egyébként olyat, aki búvártúrán találta meg a társát és leendő férjét. Meg persze vannak azok a jellegű rövid távú kapcsolatok, amelyekről nem nagyon szoktunk beszélni. Engem a hivatásom miatt gyakran megtalálnak ilyen történetekkel, szóval sokféle dolgot hallottam már. A nagy szerelemtől kezdődően, a családos férj egy hetes kalandján át, a külföldön dolgozó oktató szomorúan hazautazó tanítványáig minden előfordul. Mindenkinek nyilván a saját értékrendje, erkölcsi mércéje határozza meg, meddig megy el. Ha jobban meg akarjuk érteni, mi miért történhet, úgy kell felfognunk, mint ha az egy hetes búvártúra olyan lenne, mint egy nagyon pörgős munkahely. Ehhez tudni kell, a statisztikák szerint a munkahelyi kapcsolatok miatt megy tönkre a legtöbb házasság. Ez azért van, mert benn az emberek félszavakból értik egymást, közösek a célok, a sikerélmények, a problémák, és ezek nagyon össze tudják kovácsolni az embereket. Amikor aztán hazamegy valaki, és elmesélné, mi volt a munkahelyén, túl messziről kéne elkezdeni a sztorit, hogy a párja megértse. A munkahelyen viszont jól ismerjük egymást. Egyszerűen csak spontán alakulnak ki a dolgok, szép lassan feltűnik, hogy mennyire kedves, okos az a másik. A baj az, amikor ezek a kapcsolatok véget érnek- legalább a búvárkodásban nincsenek a felek egy céghez kötve a szakítás után.

Már értem, hol is van a hasonlóság, hiszen a búvárok mondjuk projektek helyett közös élményekről beszélgetnek, egy-egy kép hasonló emlékeket idéz fel, egy jó közös merülés olyan mint egy sikeresen elvégzett feladat.
A közös élmény, a közös siker képes a lehető legjobban összehozni az embereket. Nem kizárólag a jó élmények, hanem a nehéz merülések is összekötnek, hiszen azt ugyanúgy együtt úsztuk meg. A legutóbbi túrán is sok olyan húzós kaland volt, ami összerázta a csapatot- sőt, volt, akiknél barátságnál is többről volt szó egy idő után.

Gondolom a kalandos és a szép élmények után te is újabb helyekre vágysz. Van-e esetleg egy ország, egy cél, amit következőként kitűztél magad elé?

Albumhoz klikk a képre.

Ha úgy vesszük, van: menjünk a víz alá. Szinte teljesen mindegy, hol, mert mindig megtapasztalok valami újat, csak nyitottnak kell lenni. Amíg nem láttam egyet se, a roncsoktól is féltem. Nekem a Thistlegorm volt az első roncsom, de előre leszögeztem, hogy nem megyek be. Azért be lehetett nézni kívülről, és a második merülésen már azok között voltam, akik beúsztak. Azóta nagyon megszerettem a roncsokat, sőt, még a felülről némileg nyitott, fényjátékos barlangokat is, ahova be lehet úszni. A nem teljesen zárt helyeken nagyon jól érzem magam, olyan ez nekem, mint egy vidámpark. De bármerre is indulunk, a lényeg az, hogy utazzunk, merüljünk. Örülök neki, hogy megtaláltam azt a csapatot, akikben megbízom, és amikor hívnak, megyek velük- bárhová. Rengeteg élményt kaptam már, és sose tudhatom, mi jön még, a tengerben pont ez a csodálatos. Például nagyon szeretem a delfineket, és izgatottan mentem vízbe azon a helyen Egyiptomban, ahol csak mentőmellénnyel lehet sznorizni, a bójákon kívül maradva. Néztem a felszínen, ahogy a távolban ugrálnak a delfinek, próbáltam kitalálni, hogy mennek vagy jönnek, aztán a nagy melegben bedugtam a fejem a vízbe. És azt láttam, körülöttem odalenn mindenhol delfin van, én meg felsikítottam örömömben.

Ezek azok a pillanatok, amiket csak a tenger tud megadni nekünk, és úgy érezhetjük, a létező legjobb helyen vagyunk a világon.
Sok hasonló volt. Egyszer egy napóleonhal bukkant fel, amit egy kis fehér műanyagdarabbal csalogattak közelebb, és az mindig újra visszajött, ha meglátta. Húsz percen át játszottunk vele, aztán fogytán volt a levegő, és elindultunk felfelé. Pár perccel később kicsivel lentebb megjelent a napóleonhal, oldalra dőlt, és valami mérhetetlen szemrehányással belenézett a vezetőnk szemébe. Persze lehet, hogy ezt csak én beszélem be magamnak, mégis hihetetlen volt. Azért se szeretek belekezdeni a sztorizásba, mert órákon át tudnék beszélni a búvárkodásról. Vigyáznom is kell rá, hogy ne untassam azt, aki ezt nem érti, nem értheti, mert nem volt lenn, nem vált eggyé a tengerrel. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ha aránylag későn is, de megadatott ez nekem. Nyilván rá akartam találni erre az örömforrásra abban a rengeteg dologban, amit korábban kipróbáltam. Ám semmi nem kapott el úgy, hogy ilyen szenvedéllyé váljon. Amikor megláttam az első intro alatt azt a csikóhalat, akkor jöttem csak rá, hogy mindig is ezt kerestem.

GR