A krétai strandtól a BBC-versenyig
Interjú1/3. oldal
Beszélgetőtársunk ezúttal Selmeczi Dániel, a sikeres magyar természetfotós, a cápák nagy barátja volt.
Selmeczi Dániel
|
Hát ez egy hosszú történet... Még 1999-ben jutottam el Krétára, egy családi nyaralásra. Már 21 éves voltam, amikor először megláttam a tengert, tehát viszonylag későn. Nagyon unatkoztam a strandon, és vettem egy "búvárszemüveget", azzal nézelődtem, aztán amikor untam hogy mindig ki kell emelni a fejemet, vettem egy "pipát", aztán meg egy uszonyt is. Figyeltem a többieket, ellestem, hogy kell lebukni, hogyan kell kifújni a vizet... Nagyon megtetszett az egész, pedig csak Krétán voltam, ahol azért nem lehet olyan sokat látni a part mellett. Miután hazajöttem, azonnal elvégeztem egy kezdő búvár tanfolyamot. Most nagyon fellengzősen hangzana, hogy ez megváltoztatta az életemet, de alapvetően mégis így van. 2002-ben pedig már oktató lettem, egészen fiatalon. Később aztán jött a technikai búvárkodás, a barlangi búvárkodás, foglalkoztam mindenféle speciális merüléssel.
Mikor kezdtél víz alatt fotózni, előtte fényképzetél-e már felszínen?
Még 2002-ben vettem meg az első analóg víz alatti szettemet, Nikon F80 volt, Ikelite tokkal. Sok technikai gondom volt, nehezen állt össze az egész a vakukkal meg a többivel. Aztán az első shagrai utamon sikerült pár cápafotó, és úgy éreztem, érdemes ezzel foglalkozni, majd szépen lassan a fotózás minden mást kiszorított a búvárkodásban a számomra. Előtte viszont ennyire nem volt fontos a számomra a dolog, noha gyerekkoromtól fotózgattam, édesapám is gyakorlott amatőr fotós volt, így nekem is mindig volt gépem. Ám az igazi lelkesedést a víz alatti fotózás hozta magával. A fejlődésemhez hozzájárult az is, hogy amikor elkezdtem fotózni, már volt több száz merülésem, oktató voltam, tehát nem okozott gondot a víz alatt jól mozogni, jól lebegni, ellentétben azokkal, akik kezdőként már géppel merülnek.
Albumhoz klikk a képre.
|
Mondhatjuk így is, de tegyük hozzá, hogy 2001-2002 környékén alig voltak használható kompaktok. Ha valamit akartál, be kellett tokozni egy filmes tükörreflexes gépet, venni kellett vakut és így tovább. Aztán rájöttem, hogy az első Ikelite tokom nem az igazi számomra. Ekkortájt ismerkedtem meg Dombovári Tiborral azaz Bumbival, akivel hosszú órákon át beszélgettünk a fotózásról. Már kint volt a piacon a Nikon D70, de nagyon sokan mondták azt, hogy csak a filmes gép az igazi és nem éri meg digitálisra váltani. Viszont én azt gondoltam, igenis ez lesz a jövő, megvettem a gépet és egy Subal tokot. Számomra ez hozta meg az áttörést. Voltak képeim a diás korszakban is, de igazán akkor kezdtem el látni a víz alatt, amikor digitális gépre váltottam. Analóg géppel is rá lehetett jönni sok dologra, de még akkor, fiatalként nem volt annyi türelmem hogy üljek az átvilágítóasztal előtt, nem emlékeztem milyen blendével fotóztam, szóval sokkal nehezebb lett volna tanulni. Az első sikereket is a digitális képeimmel értem el, néhány pályázati képem még mindig abból a legkorábbi időszakból származik. Azért is jól döntöttem, mert ha akkor az F80 helyett egy jobb filmes gépet veszek, annak az értéke alig egy év alatt a töredékére csökkent volna, amikor mindenki elkezdett DSLR gépeket venni.
Szóba került már Bumbi, de mellette kik voltak, akik segítettek az első időszakban?
Igazából én soha semmilyen hagyományos fotós tanfolyamot nem végeztem el, de Bumbi nagyon sokat segített, ami felér bármilyen tanfolyammal és igyekeztem magamat is képezni. Máté Bencétől is sokat tanultam: hogyan kell profin fotózni, leküzdeni az akadályokat, hogyan kell a jó fotót megcsinálni. Persze ezt nem mindig könnyű egy az egyben megvalósítani a víz alatt, szemléletben viszont nagyon sokat adott.
Melyik tengerben kezdtél el igazán a fotózásra koncentrálva merülni?
Számomra mindig is a Vörös-tenger volt a "házi" tenger. A legjobb képeim többségét ott készítettem, ami érthető is, hiszen nagyon sok időt töltöttem ott, és mindig jobban tudsz fotózni azon a helyen, amit igazán jól ismersz. Tudom, honnan, hogyan jönnek a cápák, és így tovább. Mivel nekem Egyiptom az, ahol ilyen szempontból otthon érzem magam, a Vörös-tenger a hazai pálya, és az már több pályázaton is kiderült, hogy a fotósok nagy része a megszokott környezetben készíti a legjobb képeit. Mindez összefér azzal, hogy az ember azért vágyik az új tengerekre, új élményekre is.
Az írás a következő lapon folytatódik!