Cápaenciklopédia: a röviduszonyú makó
Tudomány1/2. oldal
Folytatódik a cápákat bemutató sorozatunk, amiből ezúttal is sokat tudhatunk meg, többek között a merülési lehetőségeket illetően.
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Az első ősi makócápa (és valamennyi, a nemzetségbe tartozó faj közös őse), az Isurus praecursor, a korai eocén időszakban, kb. 50 millió évvel ezelőtt jelent meg, és az oligocén végén, mintegy 34 millió évvel ezelőtt halt ki. A makócápák virágkora a miocén időszakban (24 millió évtől 5 millió évvel ezelőttig) volt. Számos fajuk, így többek között az I. retroflexus, az I. planus, vagy a nagy fehér közvetlen ősének tekinthető I. escherii, továbbá a legjobban elterjedt I. hastalis vadászott a miocén kor meleg tengereiben. (Az Isurus hastalis fosszilis fogait Magyarország miocén rétegeiből is ismerjük.) Ezek az ősi makócápák általában jóval nagyobban voltak mint a ma élő rokonaik, testhosszuk elérte az 5-7 méteres hosszúságot is.
A röviduszonyú makó biológiája, anatómiai sajátosságai
A röviduszonyú makót tekinthetjük a legaktívabb húsevő cápának. A harmadik legsebesebb óceánlakó, a kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus) és a fekete marlin (Xiphias gladius) után. Bizonyított tény, hogy a leggyorsabb cápafaj, hitelesnek tekinthető mérések szerint rövidtávon képes elérni a 70-90 km/órás sebességet. Ezt a rendkívüli teljesítményt a tökéletesen áramvonalas testformája mellett az igen fejlett izomzatának, és a testhőmérsékletét a környező víz hőfokánál 9-12 C fokkal magasabban tartó vércirkulációs rendszerének,a rete mirabilis-nek köszönheti. A szeme nagyméretű és igen fejlett. A röviduszonyú makó annak ellenére, hogy jellemzően a felszín közelében tartózkodik, nem ritkán 400 méteres mélységig is lemerül. A szemfenéken lévő fényvisszaverő rétegnek, a tapetum luceumnak köszönhetően -a többi heringcápa-féléhez hasonlóan- a makó a bathyális (szürkületi) zóna fényszegény mélységeiben is tökéletesen lát.
Testének fajsúlya miatt a makó enyhén negatívan lebegőképes, ezért folyamatosan úsznia kell, hogy megfelelő felhajtóerőt hozzon létre, elkerülendő a mélyebb vízrétegekbe történő lesüllyedését. A lebegőképességet segíti az igen nagy, és a víznél könnyebb fajsúlyú olajat tartalmazó máj is. Teste tökéletes torpedóforma. A felhámot borító százezernyi, és a fogakhoz hasonlóan dentritből álló placoid pikkelyeknek hidrodinamikai funkciójuk van, mivel a nagysebességű úszás során a test körül fellépő vízáramlást vezetik el, optimalizálva az állat testének közegellenállását. A makó orr porca (rosztrum) rendkívül hegyes. Egy nagy, háromszög alakú hátúszóval, és egy apró második hátúszóval, valamint jól fejlett, félholdszerű mellúszókkal rendelkezik.
A farokúszó szerkezete kevésbé "cápaszerű", mivel az alsó és a felső lebeny hasonló méretű, és csak enyhén aszimmetrikus. (Hasonló a szintén igen sebes tonhal, vagy a kardhal farokúszó szerkezetéhez.) A röviduszonyú makó egyike a legszebb cápa-féléknek. Háta kobalt, illetve sötét szürkés-kék, a hasa fehér színű. Fogazata megnyúlt, keskeny, de erős, árszerű fogakból áll, az alsó és a felső állkapocs fogai - formájukat és méretüket tekintve-, igen hasonlóak.
A makóra jellemző tulajdonság, hogy időnként 5-6 méter magasra is kiveti magát a vízből. Ennek oka még nem pontosan tisztázott, de a legnagyobb valószínűség szerint ezzel a módszerrel próbál megszabadulni élősködőitől.
A kifejlett példányok elsősorban méretes nyílt vízi csontoshalakat zsákmányolnak, de megtámadják a kisebb cetféléket, és például a szintén pelágikus életmódot folytató kékcápát (Prionaceglauca) is.
Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 3.6) átlagos nehézségű 
Horvátország
