Born to be dive(r)
A búvárkodásról2/2. oldal
Szerencsémre egy jó oktatóhoz kerültünk, aki az elméleti órák alatt kellően "megijesztett" rémsztorikkal ahhoz, hogy óvatosan kezdjem a búvárkodást. Tudom, hogy manapság ezt már nem engedik a szervezetek, mégis azt gondolom, hogy egy lazább, esetleg gyorstalpaló tanfolyam után nem biztos, hogy ma gépelném ezen sorokat. Hiszen alig 8 merülésem volt, a buddymnak pedig csak 4, amikor egy fórumról megismert oktató felajánlotta, hogy bevisz minket a Molnárba. Minden korábban hallott történetet fel kellett idéznem, hogy nemet tudjak mondani erre az életre szóló (tán szó szerint) kalandra. Az itt tanultakat sokáig szentírásnak vettem, az "életbe" kilépve lepődtem meg, hogy mások mennyire nem tisztelik a szabályokat. Ekkor kaptam a szigorú becenevet, fogalmam sincs miért. (Persze sejtésem azért van...) Az évek során saját határaimat apránként tágítva valahol a kettő közt találtam meg a magam egyensúlyát.
Az uszodai gyakorlatokon életemben először csobbantam vízbe dioptriás maszkban, és végre mindent láttam, nagy dolog ez egy félvak embernek, aki imádja a vizet. Ekkor éreztem a legjobban hogy otthon vagyok, itt a helyem. A mai napig előttem van annak az igen jó alakú lánynak a popsija, aki épp szorgalmasan rótta a köröket a fejünk felett. Hogy milyen voltam azt az oktatótól kellene megkérdezni, nekem így egy évtized távlatából az az emlékem, hogy minden jól ment- de mint tudjuk az idő mindent megszépít, kivéve az arcbőrt, és a női melleket.
A búvárkodás varázsa annyira magával ragadott, hogy április közepén az első lehetőségnél mentem a Palára vizsgázni. Borús idő, 13 fokos víz, a tél alatt felgyűlt tanulók számossága, egymástól átvett vizes, nem túl passzentos cucc, felkavart iszap, 0,5-1 méteres látótáv. Összegezve minden adott volt, hogy megutáltassák az emberekkel a búvárkodást, de velem nem sikerült. Minden percét élveztem, még ha néhol azt se tudtam mi merre van. Négy merülés után megrázták a kezem, búvár lettél. Nyilván nem, csak papírom lett róla.
Alig vizsgáztam le, máris újra merülni akartam. Két hét múlva megint ott voltam, hogy a buddym vizsgája alatt életem első "önálló merülését" végrehajtsam. Kapásból úgy indult, hogy egy leharcolt cuccot hoztak: nem ment rá a mellényre az inflátor csöve. "Ügyes vagy, tudod szájal fújni, tanultuk", jött a válasz. Az ilyen apróságok és az AOWD tanfolyamon bekövetkezett felszerelés meghibásodás meggyőzött minket arról, hogy saját cucc kell. A mentőbúvárit már az én felszerelésemben nyomtam végig, ahol a fuldokló búvárt olyan jól sikerült szimulálnom, hogy kicsit félbe kellett szakítani a gyakorlatot, mert az oktató nagyot kortyolt a tó vizéből. Nem ismerte a múltamat és a lábtempómat. Persze ő se akart az adósom maradni, így a befejező feladatnál egyszerre vette ki a második lépcsőt a számból, billentette le a maszkot a fejemről, oldotta ki az övemet, és fújta a mellényemet. Ekkor éreztem, hogy igazán búvár lettem, nem csak papírom van róla.
áááááávadász