Csempe nem maradt szárazon
A búvárkodásról1/4. oldal
Újabb olvasónk írta meg, saját személyes emlékei szerint hogy születik a búvár.
Elolvasva ezen fórum kitűnőbbnél kitűnőbb élménybeszámolóit, én is kedvet kaptam leírni búvárrá válásom kezdeti, finoman fogalmazva is határozatlan, néhol viccesen idióta lépéseit.Az én késztetéseim a búvárkodással kapcsolatban gyermekkori álmaimban kezdődtek, hiszen sokszor jelent meg előttem az a kép, ahogy én könnyűbúvárként egy épület belsejében kísérteties helyeket fedezek fel, ahová nem juthat el akárki. Ez a szürke álomkép sokáig kísértett, de mára boldogan konstatálhatom, megvalósítottam ezen álmomat is, mely a következőképpen kezdődött.
2012 júliusában, negyvenedik életévemet taposván, egy kellemes délutáni pihengetés közepette, égetően pusztító napsütésben, midőn a kertben felállított függőágy megnyugtató ringatózásával próbáltam problémáimat feledtetni egy pohár hűs sör társaságában, hirtelen megcsörrent telefonom. Zoli barátom hívott, hogy ő most búvártanfolyamra jelentkezik, és mivel ez társas sport, nem lennék-e én a párja. Mire kimondtam, hogy de igen, már is ott ültünk a búvárcentrum elméleti oktatótermében Rajky Attila és Szabó Tamás oktatók, valamint még pár tanuló társaságában. Attila régi ismeretségünk révén már többször invitált engem búvártanfolyamra, de ez egyedül nem annyira buli, gondoltam, és hát negyedannyi pénzből egy erősen átmulatott éjszaka után simán lennének búvárélményeim anélkül, hogy életemben láttam volna légzőkészüléket. Az oktatók nem titkolták örömüket, hogy nem e megoldást választottam.
A háromnapos elméleti oktatáson mindent elmondtak, többek közt a veszélyeket ismertetve mi is jól megtanultuk, hányféle módon halhat meg az egyszeri búvár. Körülbelül húszig számoltuk Zolival, ezután elvesztettük a fonalat, mert már nem tudtunk úgy strigulázni, ahogy ők búvárt temetni.
A dorogi uszodában megejtett merülések már sokkal testközelibb élményeket hoztak. Világéletemben szerettem a vizet, biztos voltam benne, hogy élvezni fogom. Arra gondoltam, majd én segítem barátomat, akinek eddig csak egyetlen rossz intróemléke volt a merüléssel kapcsolatban, én pedig nem tudtam olyan nehéz feladatot elképzelni, amit ne tudnék megcsinálni. Mondanom sem kell, ez pont fordítva történt: ő a csoport legjobbja lett, én pedig épphogy túlélője, de ez nemsokára világossá fog válni mindenki számára.
Miután létrehoztuk saját kis merülőbázisunkat, elkezdték kiosztani a felszereléseket. Igaz, hogy elmagyarázták: az ólomövet mindig összecsatolva tároljuk, de azért én majdnem oktatóm lábára ejtettem egy pár súlyt. Gyanítom, ha sikerült volna, "a víz kivetette magából" minősítéssel abszolváltam volna a vizsgát.
Első ízben magamra aggatva a búvárruhát, inkább éreztem magam egy hetvenes évekbeli erőemelőnek, mint búvártanoncnak. A levegővétel nehezen ment, én pedig szédültem a ruha nyomásától. Úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni kiegyenesedni. Amikor sikerült nagyjából negyedórás kötöttfogású birkózás révén minden, érzésre legalább 2 számmal kisebb darabot magamra aggatni (alsó-felső ruházat, csizma, jacket, CBA szett), és végeztünk az elsőre igen hosszúra nyúlt "boticsekkel", úgy éreztem, bepisilek a vágytól, hogy végre a vízbe érjek. Egy perc múlva rájöttem, ez nem egy vágy, hanem a szükség. Így az egész negyedórás procedúrát végezhettem el visszafelé.
A WC felé igyekezvén hátrapillantva láttam osztálytársaimat a rajtkövön állni, majd óriásit lépve bejutni a vízbe. Már a toalett előterében téptem le magamról a neoprén alkalmatosságot, nehogy késő legyen. A nagy sietségben azt sem vettem észre, hogy a takarító személyzet éppen előttem végzett a felmosással. Veszettül csúszott a kő, nem is értem, miért nem itt rendezték meg az idei téli olimpiát. Megcélozván az egyik nyitott fülkét, hatoltam öles léptekkel felé, de lábaim egy kontrollálatlan ultramodern táncba kezdtek, így én már vízszintes helyzetben értem be, kezemben szerszámommal. Ijedtemben az esés közben elkaptam az ajtót, de rögtön ki is csúszott a kezemből, majd nehogy a hangos csattanással bevágódó ajtó felkeltse mindenki figyelmét, tompítottam az általa keltett hangot a fejemmel. Nos, ekkor mondta fel a beépített szelepem a szolgálatot, és mint a hirtelen durranó pezsgő, a kis félig nyitott fülke minden egyes négyzetcentijét körülbelül derékmagasságig sárgára festettem. Ott csempe nem maradt szárazon.
Az ülőke felhajtásával utólag már nem vesződtem, mert sem időm, sem szükségem nem volt rá. Miután végeztem, felállva két tenyerem párszor összecsattintottam, majd rohantam vissza szatírként öltözve a füvön.
Az írás a következő oldalon folytatódik!
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Budapest
