Előd László, búvárfotós
Interjú1/2. oldal
A kiváló búvárfotóssal készült beszélgetés apropója egyértelmű: a divecenter.hu éves versenyén elért első helyezés.
Mi volt előbb, a búvárkodás vagy a fotózás? A fotózás. Én már gyerekkoromtól fotóztam egy Zenittel, és jó néhány laborálást csináltunk a fürdőszobában. Persze nem víz alatt dolgoztam, egy időben például a kedvenc fotótémám a moziban a Csillagok háborújának titkos fotózása volt, hogy legyenek jó kis Jedis képeink.
Amikor búvárkodni kezdtél, a víz alatti fotózás is egyből képbe került?
1997 óta merülök, és a kezdetektől egyértelmű volt, hogy gépet is viszek magammal, már az első merülésemre is béreltem egy kis analógot. De a búvárkodásba nem a fotózás miatt vágtam bele, egyszerűen csak régóta vágytam már rá.
Mikortól érezted, hogy érdemes komolyan venni a víz alatti fotózást, netán komoly pénzt áldozni a felszerelésekre?
Nem akartam én erre sokat költeni, így alakult. Sajátos véletlen volt is benne: Söpi Laci barátom szervezett egy túrát Egyiptomba, ahova ő végül nem jött el, így belecsöppentem egy teljesen ismeretlen társaságba, akikkel annyira jól éreztem magam, hogy mai napig is tartom még velük a kapcsolatot. Ott ismerkedtem meg Kiss Gáborral, aki akkoriban Nikonos V-tel dolgozott, én meg Söpi-tokos gépet használtam, nem is eredmény nélkül, a Submarine utánpótlás versenyén nyertes képeket is készítettem vele. Kiss Gábor volt az, aki látva a képeimet, javasolta, hogy csináljam ezt komolyabban. Amikor ő később, váltott Nikon F90-ről, akkor mondta, hogy vegyem meg a régi szettjét, így elköltöttem hirtelen több millió forintot úgy, hogy nem is vettem észre.
Lassan jöttek az eredmények is, ha jól tudjuk, Submarine pályázaton kaptad az első számottevő díjadat.
Igen, pedig közvetlenül előtte fotóztam először profi technikával a víz alatt. Persze nem volt ismeretlen számomra a gép, hiszen fotós cégem volt már akkor is, de akadt, amit tanulni kellett, például a diázást, mert ott a negatívra fotózással szemben semmi lehetőség nincs a korrekcióra. Ha egyvalakit kellene megneveznem, aki a kezdeti időkben sokat segített, azt mondanám, egyértelműen Kiss Gábor tanítványának tartom magam. Bár a kezdet kezdetén én többet tudtam fotós alapismeretekből, Gábor viszont nagyon értett a képalkotáshoz. Aki ismeri Gábort, tudja, hogy milyen kemény kritikus, sokat vitatkoztunk, de később beláttam, hogy igaza van, és én ennek a kritikának köszönhetem az eredményeimet.
Mikor érted el az első nemzetközi sikeredet?
2004-ben életemben először küldtem képet külföldre, Csehországba, a tachovi versenyre. A szintén induló Dombovári Tibor, Bumbi hívott fel és közölte, hogy második lett. Én erre természetesen megkérdeztem, ki lett az első? "Hát te!", vágta rá. Épp egy iskolában fotóztam, azt se tudtam melyik osztály jön éppen, forgott velem a világ egy darabig.
És mit tartasz a legértékesebb díjadnak?
Az Év természetfotósa pályázaton elért győzelmet 2005-ben. Hozzátenném, tisztán víz alatti képekkel nyertem el, én nem fotózok a felszínen, más kollégákkal ellentétben. Magyarázatként talán elég annyi, hogy pókfóbiás vagyok... Milyen lenne, ha ott feküdnék már órák óta a lesben egy jó kép kedvéért, aztán egyszer csak jönne egy pók, én meg sikoltva elrohannék?
Sikereid fényében meglepő volt, amikor nagyjából egy éve arról beszéltél, hogy igazán nincs kedved fotózni, aztán a digitális technikára váltással mintha megint új erőt kaptál volna. Mesélj erről az időszakról! Sokáig azért nem akartam digitális technikára váltani, mert úgy éreztem, én már megtanultam helyesen exponálni, ezért igazából nincs arra szükségem, hogy azonnal ellenőrizzem a felvételeimet. De közben mindenki más elkezdett digitális géppel dolgozni, és néhányan, -idehaza mondjuk Selmeczi Dani-, új ötleteket is hoztak a víz alatti fotózásba. Természetesen nekem is lettek volna ötleteim, például négy-öt vakuval, de rájöttem, hogy diára, fejben kalkulálva azokat már nem tudom megvalósítani. Ehhez tudni kell, én szeretek modellel fotózni, elsősorban nem is természetfotósnak, hanem búvárfotósnak tartom magam: sokkal jobban érdekelnek a nagylátó szögű objektívvel készült felvételek, és azon belül is azok a képek, ahol egy búvár sziluett is látható, aki a környezetét vagy akár saját magát is megvilágítja. Egyre jobban érdekelnek a minél több mesterséges fényt használó felvételek. Egy szó mint száz, úgy éreztem, az új, izgalmasabb ötleteimet nem tudom megvalósítani a régi technikával, amit meg analóggal továbbra is tudtam volna csinálni, azt már nem akartam. Most, hogy meglett a digitális gépem, könnyebb lett az életem, bonyolultabb felvételeket is el tudok készíteni. Sajnos ugyanakkor a fotózás varázsa is csökkent egy kicsit: nincs meg a film előhívására várakozás izgalma, és könnyebben, gyorsabban valóra tudom váltani elképzeléseimet. Nem kell úgy megszenvedni egy-egy jó felvételért.
Szerinted ha valaki kezdő, mennyire kell a búvárfotózás előtt fotós ismeretekkel rendelkeznie? És mennyire kell jól merülnie?
Azért az jó, ha van egy alaptudás, és nem kell azon vitatkoznunk, fontos-e a homogén háttér, ha már ezek megvannak, akkor lehet menni a víz alá. Búvártudás nélkül pedig nem megy, tudom magamról én is, hogy a túráim első 2-3 merülésén nem nagyon csinálok jó képeket még most sem, pedig már túl vagyok 600 merülésen, hiszen újra kell szoknom a közeget, a merülést egy-egy kihagyott időszak után. Akkor tudok jó fotót csinálni, ha már nem érzem a búvárfelszerelést magamon.
Szóval a fotós tudás az alap, a búvártudás pedig elengedhetetlen- mi kell még a fejlődéshez?
Az is fontos, hogy el kell fogadni a kritikát: az én titkom is egyszerűen az, hogy mindig elfogadtam, ha egy nálam nagyobb tudású ember véleményt mondott a képeimről. Én pedig megpróbáltam megfogadni a tanácsot, és igyekeztem legközelebb jobban megoldani az adott témát. Persze mindig kiderült, hogy igazuk volt, és tényleg meg lehetett jobban csinálni a képet. Tulajdonképpen most is ezt az utat járom, saját képeimet is kritikusan szemlélem. A digitálisban az a jó, hogy nagyon sok képet lehet csinálni, minden halat lefotózhatsz, aztán otthon vagy merülés után megnézheted és elemezheted a rengeteg képet. Ha pedig visszamész ugyanarra a helyre, akkor már nem úgy akarod lefotózni a halakat ahogy korábban, hanem jobban. Sokkal gyorsabban lehet haladni a fotózás elsajátításában. Nagyon jó az is, ha nagy fotósok munkáit böngészed, és akkor máris lehet egy kiindulási pontod azt illetően, mitől lesz jó egy kép. Én tudom, nagyon nehéz azt mondani, hogy elmegyek egy túrára és elég ha öt jó képpel jövök haza, a kezdő ugyanis legalább ötszázat szeretne, de ezen az időszakon túl kell lépni. Ha megvan az ötszáz kép, meg a következő túra újabb ötszáz képe is akkor lassanként le lehet nyugodni, és elfogadni, hogy csak öt, de tényleg jó képem legyen egy utazásról. A nagyon sok gyenge képet egy idő után a rokonok is megunják.
Manapság elég olcsón lehet venni régen profinak számító analóg gépeket, ajánlanál te ilyen beruházást egy kezdőnek?
Nem igazán. Hiába jobb talán a minősége, hiába van lelke az analóg technikának, mégis ma már valahogy nincs kedve az embernek dolgozni vele. Ráadásul nagyon kell hozzá érteni, kezdőnek semmiképpen sem való, és az sem mindegy, hogy digitálissal sokkal gyorsabban lehet fejlődni, az analóghoz képest. Saját analóg múltamra visszagondolva, előfordult, hogy hazajöttem Indonéziából hatvan tekercs filmmel, előhívattam, és aztán próbáltam visszaemlékezni, melyik képet milyen körülmények között csináltam, és mit ronthattam el. Ez aztán vagy sikerült, vagy nem és sajnos már nem volt lehetőség újra, jobban megcsinálni az adott fotót belátható időn belül.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 3.9) átlagos nehézségű 
Budapest
