Az Adria a határ túloldaláról
Interjú3/3. oldal
Amit mesélsz a régi adriai élményeidről, összhangban van azzal, amit azok mesélnek, akik évtizedekkel ezelőtt innen jártak át, nekik sem a pénz számított, ruha nélkül, szabadtüdővel merültek, egyszerűen mert nagyon szerették a tengert.
No igen, de nem biztos, hogy ma már túl sokan elmennének egy olyan búvártúrára, amit úgy hirdetnek, hogy hárman kell lakni egy lakókocsiban, vajaskenyeret kell enni, mert vendéglőbe persze nem járunk, meg hát még a nudistrastrandon is át kell cipelni a felszerelést, mert ott a jó hely. Kevesen vágnának bele.Egyébként a tengeri táborozás után merültél a klubbal?
Az uszodában rendszeresen, meg voltak az edzések. A tengeren már csak saját szervezésben, de aztán jött a háború, és be sem engedtek Horvátországba. Az anyagi részről nem is beszélve.
Nem lehetett könnyű megélni ezt az időszakot, a háborút.
Az egészet nem volt könnyű megélni, főleg nekünk, akik ebben nőttünk fel, akiknek az egyésget tanították, óvodáskorunktól kezdve. Nem csak fizikailag hullott szét ez az ország, hanem az emberek lelkileg törtek meg. Bennem is rengeteg csalódás van. Ez egy rémálom volt, mindenki számára.
Visszatérve a búvárkodásra, szeretnéd a jövőben is folytatni? Egyáltalán, te mennyire tudsz kikapcsolni merülés közben?
Persze, folytatom. De az érzésről nem tudok mit mondani, mert amikor a legutóbb a tengeren voltunk, és az egy éves gyerekem fenn maradt a nagyszülőkkel, életemben először nem éltem át azt, amit korábban, és nem lefele nézegettem, hanem a felszín irányába.
Mi az, amit igazán szeretsz a merülésben? Az élővilág, a roncsok, vagy maga az érzés?
Biztos, hogy nagyon sokat számított az, hogy mindig olyan emberekkel merültem, akiket imádtam. Nyilván az a legnagyszerűbb, ha közösen történik velünk, ami történik. Versengünk, hogy ki mit vesz észre előbb, és egymásra vagyunk utalva, néha lehet aggódni, össze lehet nézni... Én akkor is nagyon jókat tudtam merülni, ha viharos volt az ég, és nem is nagyon láttam semmit. Eleve az az érzés izgalmas volt, hogy húsz méter víz volt a fejem fölött.
Említetted Görögországot, arra az útra hogy emlékszel vissza?
Igazság szerint semmi sem volt jó, legalábbis nekem. Ott éltem át először, hogy a szárazföld felől teljesen más az utazás, és soha nem lesz olyan, mint régen. Talán ezért maradt meg bennem ennyire rossz élményként. Ha megengedhetném magamnak, mindig vitorlással utaznék. Iszonyúan irigylem azokat a fehér hajú embereket valahonnan északról, akik nagy favitorlással állnak a kikötőben, a kötélen ott lógnak a ruhák, és ott szaladgálnak a pirosra sült szőke gyerekek, és minden gyerek egy füttyentésre tudja a dolgát a hajón, kezeli a kötélzetet. Szóval azt hiszem, ha nagyon sok pénzt nyernék, vennék egy házat, természetesen Horvátországban, és lenne egy hajóm, és ráállnék ezeknek a szőke gyerekeknek a gyártására. Nekem már eleve herótom van a szállodáktól, elpocskélt időnek tartom, amit ott töltök. A hajón, ahonnan a partra lépve még imbolyog az ember, ahol a kikötés már eleve egy feladat, sokkal könnyebb kikapcsolni a mindennapok hajtásából. Szóval nagyon vágyom egy vitorlásútra. Persze riasztana, ha, sok vadidegen emberrel kellene összezárva lenni, jó lenne a barátainkkal közösen szervezni.
Déli tengereken nem is voltál, nem is vágysz rá?
Ha sok pénzt nyernék, persze oda is elmennénk. De most más fontos dolog is van az életünkben. Elkészült a házunk, még berendezve nincs, matracokon alszunk - és nagyon boldogunk vagyunk. Benne van minden elképzelésünk, az utóbbi évek munkája, és persze minden álmunk, amit hozzá kapcsolunk. Semmiért nem cserélném el.
Esetleg egy tengerparti házért?...
Na jó, az más. De hát nem vagyunk röghöz kötöttek. Én már megtanultam, hogy ott vagyok otthon, ahol azok az emberek vesznek körül, akiket szeretek. Durva lecke volt. Rá kellett jönnöm, hogy néha még az otthon is cserben tud hagyni...
G.R. - Sz.K.
( Szerk megjegyzés: Sajnos nem áll módunkban kiadni Izabella elérhetőségét, ezügyben ne is keressetek minket! )
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Málta
