A Tauchen magazinban megjelent a 2019 őszi egyiptomi szafarihajó katasztrófa egyik túlélőjének a beszámolója, amit a  Dan Europe Hungary lefordított magyar nyelvre. A teljes történet náluk olvasható.

2019. november 1-jén történt, röviddel éjjel egy óra után. Alsónadrágot és pólót viselve ugrottam a Vörös-tengerbe. Amikor ismét a víz felszínén voltam, láttam merülőtárs barátomat, Helmutot utolsóként a hajó orrában állva. Egy pillanatig habozott, és újra körülnézett ugrás előtt. A vízből láttam, hogy a hajó hátsó harmada lángokban áll. Aztán ő is ugrott. Röviddel ezután felrobbantak a hajó farában az első 200 bar nyomással feltöltött palackok. De mi életben voltunk. Csak később tudtuk meg, hogy nem minden utas tudott kimenekülni. A katasztrófa elkerülhető lett volna. A következő beszámoló szolgáljon figyelmeztetésként valamennyi promóter számára – és vendégeik számára is.

Teljesen véletlen volt, hogy Helmut és én október 26-án felszálltunk a "Red Sea Aggressor 1" fedélzetére. Az általunk választott hajó számos internetes portálon nagyon jó értékelést kapott. De nem sokkal a hajóra lépést követően már azt gondoltuk: ez valójában nem világszínvonalú. Úgy tűnt, mint egy életciklusa végén járó közepes nívójú hajó. A WC-öblítést szinte naponta javítani kellett, a kabinban a légkondicionáló időnként leállt, a berendezés kissé lelakottnak tűnt, a szőnyegek régiek voltak. A merülési fedélzet két zuhanyának egyike a második napon tönkrement, a Nitrox töltő berendezés pedig a harmadik napon romlott el. A legénységnek mindig volt valami javítanivalója.

Ennek ellenére egyik vendég sem panaszkodott, és ennek is megvolt az oka. A legénység minden kérdés nélkül igyekezett a vendégek összes kívánságát már a szemükből kiolvasni, tökéletesen ki voltak erre képezve. Az étel kiváló volt. Ebben a tekintetben a személyzet valóban hihetetlenül jólképzett volt. Az utazás utolsó előtti napján azonban tapasztaltuk, hogy létfontosságú dolgokban nyilvánvalóan a kelleténél kevesebb képzést kaptak.

Mint ahogy az minden búvár szafarin szokásos, természetesen tartottak a vendégek számára biztonsági eligazítást. Az első merülésvezető és "utazásvezető" arról számolt be, hogy a hajót húsz évvel ezelőtt építették, és azelőtt Egyiptomban "Suzana" néven üzemeltették, majd négy évvel ezelőtt az Aggressor Group számára alaposan felújították és korszerűsítették. A merülőtársam ekkor megjegyezte: "Ez újra esedékes lenne". Ezután a merülésvezető elmagyarázta a hajón belüli alapvető biztonsági intézkedéseket: a mentőmellények a felső "napozófedélzeten", a mentőbóják és a gyülekezési hely a felső fedélzet végében találhatók. Tűz esetén füstérzékelők lépnének működésbe. Az utasok többsége számára, akiknek kabinja az alsó szinten van, a menekülési út egyetlen lépcsőn keresztül vezet a főfedélzet végéhez. Abban az esetben, ha ezt a menekülési útvonalat valami elzárja, van egy vészhelyzeti nyílás az első részen, az 1-es kabinban. Ez a személyzet helyiségéhez vezet, és onnan egy létrával a hajó farában a fedélzet felé. A továbbiakban azt is mondták: Ha nem tartózkodik a kabinban senki – akárcsak éjjel, ha alszik bent valaki – tűzveszély miatt szigorúan tilos ott elektromos berendezéseket, különösen akkumulátortöltőket üzemeltetni, azokat csak a hajó farában, az erre a célra rendszeresített asztalon szabad működtetni. Ez közvetlenül az alsó fedélzetről, az úgynevezett "Szalonba" felvezető lépcső mellett van. Ott állandóan tartózkodik valaki, aki tűzőrségben van.

Esküszöm rá, hogy nem volt tűzőr. Éjszakai ember vagyok, általában az utolsó vendég voltam a hajón, aki aludni ment. A napozófedélzet egyik ágyáról a csillagokat szoktam nézni, vagy az e-könyvemet olvastam. Amikor onnan lejöttem a felső fedélzeten keresztül a merülő fedélzetre, a szalon üvegajtaján az alsó fedélzet felé nézve már az első este észrevettem, hogy senki sincs ott. "Ennyit a tűzőrségről" – gondoltam. Ismét ugyanez a gondolatom támadt, amikor október 31-én 23 óra körül szintén utolsóként lementem az alsó fedélzeti kabinokhoz vezető lépcsőn.

Arra ébredtem, hogy lépéseket, tompa kiáltásokat hallottam: "Tűz, tűz!" Tényleg enyhe égésszag volt a levegőben, nem kellemes tábortűz illat, inkább kellemetlen vegyi szag. Megkérdeztem a másik hálófülkében fekvő merülőtársamat, hogy ő is érzi-e. Valószínüleg akkor ébredve mormogta: "Igen, van valami". Amikor kidugtam fejem a kabin ajtaján, kivehető füstöt láttam a folyosón, a szag extrém volt. Könnyelműen még egyszer visszamentem a kabinba. A hálófülkém melletti rekeszben megpróbáltam megtalálni a szemüvegemet. Nélküle olyan vak vagyok, mint egy vakond. Tapogattam körbe talán 20, legfeljebb 30 másodpercig, társam is ezt tette, aztán azt gondoltam: "Tojok a szemüvegre, ki kell jutnunk innen". Amikor újra a folyosóra léptünk, a füst már sokkal sűrűbb volt.

Próbáltam felmenni a hajófarhoz vezető lépcsőn, de már a második vagy harmadik fokon elviselhetetlen volt a fejemnek a forróság, a füst rendkívül maró volt, kellemetlen ropogást hallottam. Tehát vissza a hajóorr felé a vészkijárathoz. Helmut közvetlenül mögöttem jött, mögötte még valaki; a mai napig nem tudjuk, hogy ki volt. Elértük a menekülési nyílást, amelyen keresztül valaki éppen mászott. Aztán segítő kezek behúztak engem is a nyílás mögött lévő helyiségbe. A füst és a tűz olyan sebességgel terjedt, hogy ma már egyértelmű: ha csak fél perccel később jöttünk volna ki a kabinból, mi is meghaltunk volna. Egy másik vendég – szakmája szerint ipari üzemek biztonságára szakosodott mérnök – később kifejtette: A füstnek az égő klórtartalmú PVC-kábeltől volt a jellegzetes szaga. Ezt az iparban már rég betiltották, mert ezek a gázok a legrövidebb idő alatt öntudatlansághoz vezetnek.

Az utolsó percek teljes rekonstrukciója az összes túlélő egyiptomi rendőrség általi meghallgatásából és az egymással folytatott sok beszélgetésből állt össze. Közvetlenül a lépcsőnél, a legutolsó kabinok egyikében elszállásolt vendég felébredt; füstöt érzett, ezért felébresztette társát, megkísérelte – ahogyan azt én is később – a hajófarhoz vezető lépcsőt használni. Néhány lépéssel magasabbra jutott, mint én, és beszámolója szerint erőteljes vörös lángolást látott a vastag füstön keresztül, esetleg azon az oldalon, ahol a kávéfőző állt, de talán egy kicsit távolabb jobbra, ahol a rakodóasztal volt. De már számára is lehetetlen volt ezen az úton elérni a kijáratot. Megfordult, és hangos "tűz-tűz" kiáltásokkal előrefutott. Ez lehetett az a pillanat, amikor én lassan felébredtem.

A folyosó elülső végén kinyitotta az 1-es kabin ajtaját, ahol a vészkijárat volt, és felébresztette az ottani vendégeket. Amikor megpróbálta kinyitni a vészkijáratot, az csak néhány centiméternyire sikerült. Valami eltorlaszolta az ajtót. Erősebben nyomta, rázta... egy idő után sikerült kinyitnia, és meglátta a torlaszt: a másik oldalon egy matracon a személyzet egyik tagja aludt. Tudomásunk szerint ő volt az első, aki a személyzet tagjai közül felébredt. Valamikor az első vendég és én köztem kellett az utazás/merülésvezetőnek is felébrednie. Ő szintén az alsó fedélzeten, a 2-es kabinban feküdt, elől a hajóorrnál, a vészkijárat közelében. Senki sem emlékszik arra, hogy mikor jött ki a kabinból – tudtunkkal előttem és Helmut előtt. Ideje lett volna még végigszaladni a folyosón, kitépni az összes kabin ajtaját és figyelmeztetni az utasokat. Hozzáteszem, hogy ezt mi sem tettük meg, de ez az ő feladata lett volna. És az ébredés első pillanatától kezdve tizenöt percen át, amíg a hajó az orrától a faráig lángokban állt, egy ember sem halotta semmiféle füstjelző berendezés figyelmeztető jelzését.

Egy ember meghalt emiatt: egy amerikai kormányzati alkalmazott nő, a hadsereg veteránja, aki a leghátsó kabinban volt elszállásolva. A többi vendég alsónadrágja és pizsamája még meg sem száradt, amikor amerikai búvárfórumokon már megjelentek az első beszámolók, amikben a legénység hősies mentési erőfeszítéseit dicsérték, állítva, hogy a hölgy azért halt meg, mert visszament a kabinba, hogy megmentse laptopját. Nem tudjuk, hogy ki tette közzé ezt a képtelenséget. Mindenki azt gondol, amit akar. Ahogyan mi túlélők egyedüli tanúkként rekonstruálni tudjuk, ő és szobatársa hasonlóan járt, mint Helmut és én. Amikor szinte egyszerre mindketten felébredtek, megpróbálták a helyzetet gyorsan felfogni. A tűzhöz nálunk közelebb fekve sem volt fogalmuk az eseményekről. A két nő közül az egyik lehetett az a személy, aki utolsóként jött közvetlenül Helmut és én mögöttem az alsó fedélzetről. Tudomásunk szerint a szobatársa csak néhány másodpercet késlekedett. Ahogy már írtam: még tűzriasztás sem volt.

Időközben a hajó farán a katasztrófa tovább súlyosbodott. Az a néhány utas, akiknek kabinja a fő- és a felső fedélzeten volt, szintén felébredt és az egyetlen lehetséges lépcsőn keresztül eljutott a búvárfedélzethez. Ott az ablakon keresztül a szalon felé csak sűrű füstöt, a hátsó részben pedig izzó vörös fényt láttak. Röviddel utánuk megérkeztek a személyzet első tagjai, és egy-két percen belül sikerült a hajó farában, a felső fedélzeten fekvő Zodiac-ot (gumicsónak) a vízbe ereszteniük. A hajó farában álló és a Zodiac-ba gyorsan beleugró utasok arról számoltak be, hogy a hajótechnikus gázálarcban és tűzoltókészülékkel felszerelve megpróbálta kinyitni a szalon ajtaját. Nem tudhatta, de ez hiba volt. Mert amint az ajtó kinyílt, a gyengén égő tűz friss levegőt kapott, és minden azonnal lobogó lángokban állt. A tűz néhány másodpercen belül átterjedt a hátrébb lógó neoprén ruhákra, búvármellényekre és minden másra... Körülbelül ebben az időben kellett Helmutnak és nekem a vészkijáraton és létrán keresztül a hajó orrába érkeznünk. Ilyen körülmények között az eltelt időt aligha lehetséges felbecsülni. Ennek ellenére csak egy-két perc telhetett el, amíg a hajó faránál, a gumicsónakból sokkal többet látó emberek kiabálni kezdtek nekünk: "Ugorjatok, ugorjatok!". Alig tudtam felfogni – utolsó előttiként ugrottam. Valamivel később volt hallható az első palackok robbanása. A vízben megláttuk a személyzet egyik tagját. A látvány kísérteties volt. Egy kézzel úszott, a másikkal kemény műanyag kofferjét maga mögött húzva mentette azt. Eközben a rohamosan terjedő tűz gyorsan elérte a hajó orrát. Alig tíz perc telt el ekkor ébredésünk óta.

Szerencsére a parthoz közel horgonyoztunk, ez volt az utolsó éjszakánk a tengeren. Mögöttünk az Emperor-Flotta egyik hajója kötött ki. Ott valakinek őrségben kellett lennie. Amikor leugrottunk a fedélzetről, már eloldották a köteleiket, felhúzták a horgonyt és kezdtek kihajózni a veszélyzónából. Ez után vízre tettek egy Zodiac-ot, és kezdtek minket összegyűjteni. Mindannyiunk nevében szeretném még egyszer köszönetemet küldeni az Emperor-Flottának, különösen a hajó személyzetének és utasainak. Amikor túlélőként megérkeztünk a hajóra és összeszámoltak minket, akkor tűnt fel, hogy egy hölgy hiányzik. A Zodiac-ok jó fél órán keresztül az égő hajó körül kőrözve keresték őt. Sikertelenül.

Összefoglalva: nem volt egyetlen aktív füstérzékelő sem, a személyzet aludt, a vészkijárat el volt torlaszolva. Aligha lehet több hibát elkövetni. Tisztán jogi szempontból valószínűleg azt fogják állítani, hogy ha van felelős, akkor az a hajó tulajdonosa. Bár az egész flottának szigorú, egységes márkaszabályai vannak és minden hajót az USA-ban értékesítenek, világszerte más-más tulajdonosok vannak. Ez egy franchise vállalkozás.

Az ebből levonható tanulságok – hajóüzemeltetők és megrendelők számára:

Működnek a füstérzékelők? Éjjel a tengeren és horgonyzásnál ébren van a személyzet legalább egy tagja? A vészkijáratok szabadok és gyorsan átjárhatók? Ne higgy el semmit! Magad ellenőrizd! Ha kétségeid vannak, figyelmeztesd a személyzetet a biztonsági hiányosságokra! És végül, de nem utolsósorban: Legyen mindig egy vízhatlan tasak az ágyad mellett útleveleddel, hitelkártyáddal, okostelefonoddal és esetleg szemüvegeddel! Egy mobil, utazásra alkalmas füstérzékelő sem árthat.

Michael Houben

[ Dan Europe Hungary ]