Munkahely, kilátással a tengerre
A búvárkodásról1/2. oldal
Sokak számára a búvárkodás menekülést jelent a szürke hétköznapokból, ahol irodákban, üzemekben dolgoznak nap mint nap. Néhányan viszont inkább úgy döntenek, megpróbálkoznak a nagy váltással, hogy kedvtelésük egyben hivatásuk is legyen.
Szerelem első bugyborékolásra
A búvárok világa mindig misztikus az átlag halandó számára, mivel két környezetben jelenik meg a tévében és a filmeken a békaember: vagy éppen hullát keres a víz alatt, mint speciális mentő, vagy éppen cápa eszi buborékoló barátunkat. Tehát a külső szemlélő számára a képlet egyszerű: ahol búvárkodás van, ott valami halott is volt vagy lesz. A gyakorló búvárokat ezért aztán nem érti a család (főleg anyuci), hogy miért is
fizetnek, méghozzá nem is keveset, ezért a tiszta életveszélyért... Minden ilyen aggály három perc alatt elmúlik, mihelyt víz alá kerül valaki. Az esetek jelentős részében pedig függőség alakul ki, ezt mindenképpen tudni kell, ha még csak most kacsintgatunk a búvárkodás irányába. A saját történetem is többnyire szokványosnak mondható.
Egy 2 és fél évvel ezelőtti egyiptomi nyaralás alkalmával, miután beutaztuk, és behatóan megismertük Felső- és Alsó-Egyiptomot 3 nap alatt, nem igazán tudtunk mit kezdeni az ötcsillagos-szálloda-feelinggel, tehát beneveztünk egy intrómerülésre az utazási irodánál. Egy német-arab búvárcenter mártogatott minket, egy arab divemasterrel, aki kettesével vitte le a népeket. Attól eltekintve, hogy a jóember rám hatványozottan több figyelmet fordított, mint öcsémre, aki ennek következtében függőlegesen lógott a DM karjáról, mert még a lebegőképességét se állította be jól - nos, ettől eltekintve meghatározó élmény volt már ez a negyed óra is a víz alatt.
Az első pánik, hogy "most biztosan utoljára látom a napot", meglepően gyorsan elmúlt, és egyszeriben mindent betöltött a végtelen nyugalom, és a gyermeki rácsodálkozás egy másik világra. Az idő eltűnt, a gravitáció szintén nem éreztette hatását - igen, Allahnak hála, nekem semleges lebegőképesség jutott -, tehát valóban egy másik világba kerültünk. Azt hiszem, mindenkinek hasonlóak a kezdeti élményei, akit intróztatnak. Ezt követően a búvárkodás-project pihent több, mint egy évig más elfoglaltságaim miatt, és egy borongós februári napon felvetődött annak a lehetősége tavaly, hogy volna-e kedvem leugrani Szombathelyre egy búvártanfolyamra.
Költői kérdésnek vettem, és március elején, a tavasz első napján (micsoda egybeesés!) már ott ültem a tanfolyamra várakozva a szombathelyi búváriskolában. Sokan azt tartják, hogy egy hosszú hétvége alatt nem lehet megtanulni rendesen búvárkodni, az oktatóm stílusa azonban rácáfolt erre. Egyébként minden rajta, az instruktoron múlik, nem a szervezet vagy a búvárközpont nevén, vagy az oktatás helyszínén. Péntek este három órát magyarázott drága instruktorunk a búvárkodás elméletéről, olyan kristálytisztán, hogy még kérdések is felvetődtek közben - ami pedig csak akkor fordul elő, ha valaki megért
bármit is abból, amit tanítani próbálnak neki. A lelkesedés tapintható volt, ami átragadt ránk is a sok izgalmas búvárkaland hallatán. Másnap reggel, amikor már nem egy víziszörny képe ugrott be nekünk az octopus szó hallatán, következhetett az első uszodai megmérettetés. Már ezen a tanfolyamon megkövetelték, hogy bizonyos időket leússzunk, víz fölött, víz alatt, hogy meglegyen az alapvető vízbiztonság. Számomra a tény, hogy víz alatt ki kell nyitni a szemem, felért egy öngyilkossági kísérlettel, de a "minden nap szép a halálra" elve alapján megcsináltam. Azóta elmondhatom, hogy még nem volt olyan helyzet a víz alatt, amikor bepánikoltam volna.
A tanfolyam zárt vízi része lezajlott a medencében, az elméleti tudásról pedig egy teszt kitöltésével kell számot adni, de ez igazán nem jelent gondot még akkor sem, hogyha a tankönyv csak igen szellősen fordul meg a szorgalmas jelölt kezében. Ezt követi a nyílt vízi vizsga, amit bármilyen nyílt vízen (értsd: minden, ami nem medence) le lehet tenni. Ha a medencében mentek a gyakorlatok, akkor ez csak még élvezetesebb lesz. Pláne, ha elsőre neked is a Vörös-tenger jut, mint nekem.
Lényeges különbség ugyebár az intróhoz képest az OWD esetében, hogy itt észnél kell lenni, és határozottan sok dologra figyelni ahhoz képest, mint amire előzetesen számítottunk. Érdekes, és csodálatos, hogy mindezzel együtt az élmény ugyanolyan intenzív marad. Persze csak akkor, ha megvan a megfelelő vízbiztonságunk. Amennyiben bármikor is félnénk a víz alatt, akkor a legjobb, ha még gyakorlunk egy picit. Megéri. És megelőzi a komolyabb bajt.
A második, és egyben végső lépcső a vízbiztonság megteremtéséhez nálam az volt, amikor a nagy kékben úsztunk vissza a hajóhoz, és fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok, megyek-e feljebb vagy lejjebb. Ekkor az oktatóm rámutatott az apró planktonokra a vízben, amikhez nagyon jól lehet viszonyítani. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogyha nem a nagy fehér tart felém a nagy kékben, akkor immáron végleg biztonságban érzem magam a csend világában. Víz felett pedig legkevésbé a csend vár. Már az első túra alkalmával nagyon jól rá lehet érezni arra, hogy mi az, ami tömegesen vonzza a kalandvágyó embereket a búvárkodás felé: az esti közös bulik, és a felhőtlen élet illata. Lényeg a lényeg: már a második nyíltvízi bubogásomnál ez áll a merülési naplómban: "Most már biztos, hogy egész életemben ezt tudnám csinálni!!!".
A családtagok hamarosan diagnosztizálják az újdonsült búvárnál a függőséget, mert a szemünk mélykékben csillog még két héttel a hazaérkezést követően is, pedig a természet eredetileg zölddel áldott meg minket. Ilyenkor természetes, hogy újabb hasonló természetű élményekre vágyunk. Hogy a családi nyaralást és a konyhapénzt is ebbe az irányba terelgetjük, az csak az első alkalommal nem feltűnő
annyira, szóval itt az újabb veszélyforrás, ami immár az otthoni békét veszélyeztetheti. Recept: ki kell próbáltatni a családtagokkal is a merülést. Ha ez mégsem jön össze, akkor se hagyjuk magunkat lelombozni, és irány az újabb terepek felfedezése: a haladó kurzus! Ehhez Senj-ben, egy apró horvát városban volt szerencsém, ami jó időjárási körülmények között 5-6 órányi autóútra van a fővárostól. Itt mérsékelten volt csak meleg május közepén, hogy úgy mondjam, a maga 16 fokos levegő-, és 12 fokos vízhőmérsékletével. Abszolút kóros, de meg sem fordult a fejemben, hogy nem kéne vízbe menni, amikor az eső vízszintesen esett, és a vízfelszínt hullámok is borzolták az erős szél következtében. Öcsém lustább típus, ő kategorikusan kijelentette, hogy még akkor se jönne be, ha fizetnének neki. Így ő hozta nekünk a forró teát, amikor lila bokával meg csuklóval remegtünk fél napon át közepes hipotermiát súroló állapotunkban a bázison.
Időközben kicsit javult az idő, és megcsináltuk a specialitásokat. A haladó tanfolyam érdekessége, hogy nincs elméleti teszt, csak 5 speciális merülést kell csinálni, amiben benne van például a mélymerülés, a barlangi, hajós, éjszakai, roncs, illetve szárazruhában való merülés, tájolás, és még néhány más is, amiről az adott bázis tud felvilágosítást adni. Ezt a vizsgát PADI rendszerben csináltam, és itt annyi előnye van a kártyának, hogy az OWD 18 méteres limitje helyett immár 40 méterig mehetsz le, hogyha a helyi szabályok megengedik, továbbá ha lesz rutinod a fenti merülések területén.
Horvátországgal mindössze ez az egy hétvégés rövid kalandom volt, de összehasonlítási alapnak elég volt arra, hogy tudjam: imádom a Vörös-tengert.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Horvátország
