Harc a cápavadászat ellen
KörnyezetvédelemAz indonéziai Lombok szigetén virágzó üzletnek számító cápakereskedelem sok gondot okoz.
Minden nap cápákat árulnak Lombok forgalmas piacán, ami ennek a terméknek a központi elosztóhelyévé vált. Egyre nagyobb üzlet a cápahalászat, ami sokaknak jelent megélhetést, ám a környezetvédők értelemszerűen aggódnak.
Kathy Xu egy szingapúri származású természetvédő, aki tanári állását hagyta ott, mert úgy vélte, ez fontosabb ügy. Azon dolgozik, hogy a Tanjung Luar piacon nem csak cápát, de mantát, murénát is áruló halászok hagyjanak fel ezzel a tevékenységgel, segít nekik állást szerezni az idegenforgalom területén. Erre van is esély, mert nem csak a cápákat vásárlók, hanem a turisták is felfedezik maguknak egyre inkább Lombokot.
Xu bízik benne, hogy a vendégek nem csak egy-egy napra érkeznek, hanem akár egy hétre, ami mindenképpen komoly előrelépés lenne az idegenforgalomban. Ám azt is tudja, az egyelőre helyi szinten busás jövedelemmel kecsegtető cápahalászattól nehéz eltéríteni a helyieket. Az uszonyok iránti kereslet még mindig nagyon nagy, és ennek köszönhetően egész Indonéziában rengeteg helyen halásszák a cápákat, sőt, talán az országban fogják ki a legtöbbet az egész világon.
Amikor a közelmúltban egy hírügynökség emberei szétnéztek a Tanjung Luar piacon, nagyjából tíz cápa tetemét találták ott, de állítások szerint forgalmas napokon akár 300 is gazdát cserélhet. Egy helyi üzletember, aki cápakereskedelemben utazik, azt mondja, néha be se fér a piacra a sok cápa.
A szingapúri környezetvédő többnyire saját honfitársait hozza el a szigetre, nekik szervez sznorkelezős túrákat a szép korallzátonyokhoz illetve a csodás partszakaszokra viszik el őket a halászokból lett túravezetők. A turistákat gyakran a piacra is elviszi, hogy szembesüljenek a cápahalászattal. Az ENSZ egyik szervezete szerit Indonéziában 110,000 tonnányit fognak ki minden évben, szóval a Lombokban feltűnő állatok csak egy töredékét jelentik a kifogottaknak. Nemrég 25 szingapúri diák a saját szemével láthatta, milyen módon szállítják, darabolják, árulják a cápákat. Eddig csak olvastak erről a problémától, most már sokkal inkább elhiszik, ez milyen nagyságrendű iparág.
Xu tisztában van vele, a halászoknak ma még jobb üzlet a cápahalászat mint az idegenforgalom. Sokkal többet kereshetnek, mint ha turistákat szállítanának, hiszen egy jobb napon akár tíz ragadozót is kifognak. A helyiek étkezési szokásai is megváltoztak: mivel Kínában csak a cápák uszonya kell, a húsuket helyben fogyasztják. Egyre gyakrabban kerül cápa az asztalra, hiszen van bőven a szigeten maradó fogásból. Még egy olyan furcsa divat is kialakult, hogy egészben készítik el a kis cápabébiket, amiket jellemzően Jáva szigetén a nagy áruházláncok forgalmaznak.
Mondani sem kell, ez az egész tragikus következményekkel jár a cápapopulációra nézve. Mindenhol csökken a ragadozók száma az egész szigetvilágban. Néhol még megbecsülni is nehéz a kifogott állatok számát: míg Lombokban az egész állatot eladják, máshol csak az állatok uszonyát vágják le aztán visszadobják a vízbe a cápákat.
És azt sem szabad elfelejteni, a cápákra más, legalább ekkora veszély is leselkedik. A hatalmas vonóhálókkal dolgozó tonhalra menő halászhajók rengeteg feleslegesnek ítélt mellékes fogást ejtenek. A Bali, Sulawesi és Jáva körül dolgozó hajók hálóiba számtalan cápa kerül, amik elpusztulnak, aztán visszadobják őket a tengerbe selejtezéskor. A környezetvédők szerint a helyi kormányzat nem túl sokat tesz a cápákért, egyedül a cetcápák élveznek teljes védelmet, és a többi előírás betartatása a számtalan kis szigetből álló országban elég gyenge lábakon áll.
Kathy Xu és a hozzá hasonló környezetvédők sokat tesznek a maguk eszközeivel, de eredményeik természetesen csak korlátozottak lehetnek. ő azonban így is büszke, és fontosnak érzi, amit tesz. Ahányszor csak merül és cápát lát, egyre fontosabbnak érzi ezeknek az állatoknak a megmentését, hogy egyszer majd unokái hasonló módon természetes közegükben gyönyörködhessenek ezeknek a ragadozóknak a szépségében.