Vörös-tengeri anziksz
Vörös-tenger1/3. oldal
Élmények és benyomások delfinekről, fülfájásról, zodiacokról és roncsokról.
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Pedig most aztán -gyakorlott szafarizó lévén- már előre tudtam, hogy három póló, pár fürdőruha, egy törölköző, egy strandkendő éppen elegendő ruházat egy teljes hétre. Mégis tele van, éppen csak be tudom húzni a cipzárt és akkor még itt van ez a plusz reduktor, amit az én táskámba kell betenni, mert ez húzós, és ezt nem kell cipelni. "Beláthatod, a mi kettőnk táskája nem gurulós, ezt nekünk cipelni kell, bezzeg te kényelmesen húzod magad után..." Nahát akkor. újra kipakolás, búvárcuccok elő, mellénybe belehajtogat egy második reduktort is. Tessék, és hiába lett több a cucc, ugyanúgy feszesen húzom be a cipzárt, mint az előbb. Mégis igaz, hogy nincs az a rakott szekér, amire még ne férne?
Határt csak a 23 kilós súlylimit szab. Na, az én húzós táskám éppen huszonkettő és fél.
*
Hurghadai repülőtér, kint a parkolóban forró szél fogad. Meg se kottyan senkinek, hiszen itthon akklimatizálódtunk hetekig a negyven fokos hőségben, mosókonyhai időjárásban, itt meg kellemes sivatagi száraz szél lengedez, jó lesz ez.
A transzferbuszban fázunk. Mindenki gyors kézmozdulatokkal zárja be a légkondi befújóját, hja kérem, féltjük a fülünket!
Próbálunk sört szerezni. Nem is lesz olyan egyszerű, a sofőr visz bennünket körbe-körbe a városban, de a kiszemelt helyek egyikén sem járunk sikerrel, pedig közfelkiáltással Stellát akarunk venni.
A város koszos, nejlonzacskókat, papírokat kerget a szél, ember alig, a főutca néptelen, kihalt, turisták sehol, bezárt üzletek, fénytelen cirill-betűs neon reklámok, letérve a főútról még kihaltabb és még elhanyagoltabb a környék.
Az este úgy szakad le, olyan gyorsan, ahogyan szokott, mi meg tovább buszozunk a következő helyre, ahol szintén nem tudunk sört venni. Már kivilágítatlan utcákon megyünk, lámpa nélkül, itt-ott helybeliek csoportja üldögél kétes tisztaságú üvegportálok előtt. Egy gyors kanyarral végre begördülünk a kikötőbe, megtaláljuk a hajónkat, ám annak fedélzete két méternyivel lejjebb van, mint a kikötő partja.
A csapat női tagjai egyetértésben húzódnak háttérbe és egymás mellett topogva bizonygatjuk, hogy nincs az az isten, hogy mi oda lemenjünk azon az egy szál keskeny deszkán, amit meredeken odatámasztottak a fedélzetre. Már mindenki beszállt, nincs mese, már mi jövünk, szerényen háttérbe húzódó, toporgó társnőmet előrelendítem. "Ugyan, ne félj, menj már, nem lesz semmi baj, látod senki se esett le", majd halk sikongatások között, a csatárláncba felfejlődött személyzet összes felénk nyújtott kezét szorongatva végre a Cassio fedélzetére lépünk.No itt már minden ismerős, itthon vagyunk. Nem telik bele öt perc, mindent kipakoltam a táskából, a helyére tettem, és felakasztottam a mellényemet a palackomra. Hadd szokják egymás társaságát, egy hétig elválaszthatatlanok lesznek.
Nehéz hétnek nézünk elébe. Egész héten fürdőruhában, mezítláb leszünk, kelünk hajnalban, fekszünk késő éjjel, közben meg merülünk-eszünk-alszunk tetszőleges mennyiségben. Hja kérem tipor az élet!
Az írás a következő oldalon folytatódik!
(átlag: 4.7) könnyű körülmények 
Horvátország
