Fél lábbal a víz alatti paradicsomban
Interjú1/2. oldal
Beszélgetőtársunk Fehér Zoltán, aki mozgássérültként szeretett bele a búvárkodásba.
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
1989-ben volt egy elég komoly motorbalesetünk -elnézést, ha többes számban beszélek, a feleségem mellettem volt akkor is, előtte is és azóta is, búvárkodni is együtt szoktunk-, ami után a bal lábamat térd alatt amputálni kellett. Szerencsére ezzel megtanultam együtt élni, a hétköznapi életben nem zavar, járás közben fel sem tűnik. Fiatal korom óta sportos és céltudatos voltam, és ez nem változott meg a baleset után sem. Végül úgy alakult, hogy igazi sikereket a sportban a mozgássérültek között értem el. Lementem egy terembe edzeni, láttam a fekvenyomókat, és 1992-ben úgy döntöttem: én el akarok indulni az olimpián. Mindenki mosolygott rajtam, aztán a történetnek az lett a vége, hogy 1995-ben Európa-, 1996-ban világbajnokságot nyertem. Az olimpián az eredményeim alapján elindulhattam volna, de tőlem függetlenül olyan döntés született, ami miatt erre nem nyílt lehetőségem. Ezek után hagytam abba a versenyszerű sportot. A hivatás váltotta fel az életemben ezt, és igyekeztem ugyanúgy céltudatosan dolgozni mint a sportban, aminek meg is lett az eredménye. Több váltás után alakult ki az, amivel most foglalkozunk, fogyatékos gyerekek fejlesztését végezzük országszerte hat intézményben.
A búvárkodás ezek után hogy jött képbe?
2005-ben elutaztunk Görögországba, ahol volt egy intró merülésünk. Megfogott az érzés, de akkor még nem volt lehetőségünk továbblépni.
Nem okozott meglepetést a bázison az, hogy mozgássérült vagy?
Semmilyen gond nem volt vele, elmondtam, mi a helyzet, és a búvárvezető feltalálta magát. Persze az első problémákkal rögtön szembesültem, egyrészt azzal, hogy kellene felvenni a cuccot, másrészt azzal, egy lábbal nem fogok-e körbe-körbe úszni? Szerencsére a testem villámgyorsan kompenzált, nagyon élveztük azt az első merülést. Óriási élmény volt nekünk.
Mikor született meg az elhatározás, hogy el kellene végezni egy tanfolyamot?
2007-ben az év elején, az egyik reggel szóltam a feleségemnek: menjünk el búvárkodni! Szétnéztem, felvettem a kapcsolatot a szolnoki búvárokkal, és nyilván először elmondtam nekik is azt, hogy az én esetem speciális. Vámosi Tóni bácsi erre annyit válaszolt, hogy semmi gond, volt már náluk ilyen tanítvány, vágjak bele bátran. A későbbiekben derült ki, hogy van olyan mozgássérült búvár, akit én már korábbról, egészen más területről ismertem. A tanfolyam olyan volt mint bárki másnak, elmélettel és gyakorlattal- az első uszodai feladat nem volt túl sikeres, de aztán gyorsan belerázódtam. Én a víz alatt érzem jól magam, csak úgy úszni nem nagyon szeretek, a feleségem viszont komoly úszómúlttal bír, tehát nekem nagy biztonságot ad, hogy ő van mellettem. Az oktatóim is folyamatosan figyeltek rám, sokat köszönhetek nekik.
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Igen, egy normál tanfolyamon vettem részt, persze pár dolgot nem úgy kellett csinálnom, mint a többieknek. Az első kihívás az volt, hogy is öltözzek. Már az elején biztattak, inkább a vízben kellene felvenni a felszerelést, de akkor még inkább azt választottam, hogy leülök, valaki rám adja a palackot és bedőlök a vízbe. Manapság vagy így, vagy úgy oldom meg, egyik sem okoz már gondot. Ki kellett tapasztalni, merre és mennyivel kell egy kicsit eltolni a súlyozást, hiszen ezt is figyelembe kell venni. Uszonyból vettem egy párat, tudtam, ez sokáig ki fog tartani hiszen egyszerre csak egyet használok.
Az egy lábbal úszás elsajátítása könnyen ment?
Gond nélkül ráéreztem, valószínűleg a test könnyebben alkalmazkodik mint azt hinnénk. Az évek során inkább az derült ki, egy lábbal nem tudok olyan tempóban úszni mint mások, tehát a lehetőségek szerint a számomra legjobb uszonyra van szükségem. Próbálgattam a többiekét egészen addig, míg megtaláltam a nekem ideálisat. Végül a kemény, de hatékony típus lett a nyerő, ezzel akár áramlásban sem maradok le a csapattól. A korlátaimmal azért tisztában vagyok, ésszel merülök, tehát inkább kikerülöm a problémás helyeket.
Tanfolyam után pedig nyilván jöttek az első túrák...
Igen, az Adria aztán Shagra. Ott már rendesen elkapott a gépszíj, hamarosan én is elkezdtem fotózni. Persze mondogattam, hogy nem fogom én ezt olyan komolyan csinálni, elég nekem a kicsi, olcsó gép is, de aki rutinosabb volt, már csak mosolygott rajtam: "lesz még ebből milliós cucc".
Ha már Shagrát említetted, a te helyzetedben nyilván kérdés, hogy parti vagy hajós merülésekről van szó- én azt gondolnám, előbbi a problémásabb.
Azzal sincs baj, mert igyekszünk olyan bázisra menni ahol van segítség. Csak annyi a feladat, hogy valaki a tengerig elvigye a felszerelést- általában van egy helyi segítő, vagy ha nem, akkor a feleségem cipekedik helyettem. A vízben már semmi gond nincs. A motorcsónakos merüléseknél pedig általában én szállok be először, feladják rám a cuccot, és utánam jönnek a többiek. Mivel nem szeretném, ha bárki rám várna, igyekszem sietni. A zodiacba is be tudom magam húzni, hiszen a felsőtestem elég erős. Általában shortyban merülök, jobban vigyázni kell a sérülékeny részekre, és talán hamarabb fázok is, de ezek mind tanulható és kezelhető dolgok.
Az írás a következő oldalon folytatódik!
(átlag: 4.7) átlagos nehézségű 
Budapest
