ZVGY nyomában
A búvárkodásrólNéha könyvet lapozva "kelünk útra", és aztán később talán pont ez ad ötletet egy túrához, az álmodozáshoz.
A tavalyi év végén megint elővettem az Ahol a cápa jár... című könyvet. Aki ismeri, az tudja jól, a címben szereplő ZVGY monogram a szerzőt, Z. Vincze Györgyöt takarja. A 76 évesen, 2006-ban elhunyt sportújságíróról így írt Násfay Béla: "számunkra mégis az "Ahol a cápa jár..." szerzőjeként ismert, amely szinte kultuszt teremtő vallomás közös szerelmünkről a tengerről és a búvárkodásról, és amelyet még a mai fiatalok is rongyosra olvasnak." Bélának pedig ismét igaza van! Azt sem tudom hanyadjára veszem a kezembe ezt a vaskos, képekkel telezsúfolt kötetet, hogy gondolatban útra induljak a szerző társaságában.Már többször szó esett arról, hogy az ember némi nosztalgiát érez a régi több hetes adriai túrák iránt, ahol a magyar búvárok olyan helyeken merültek, amit más nem nagyon ismert. Különleges kaland lehetett vonattal leutazni Dalmáciába, mindentől távol eső szigeteken merülni, a vacsorát szigonypuskával megszerezni, fotózni és megfigyelni a tenger mélyének világát. Gyaníthatóan töredékére esne vissza a búvárok száma, ha ma is így kellene túrázni az Adrián- ellustultunk. Sebaj, itt a könyv, kell egy hely az olvasáshoz, és aztán próbálhatjuk beleélni magunkat a fél évszázados hangulatba. Ebben így a téli, merülésmentes időszakban igen jó vagyok...
Z. Vincze Adria-titisznek nevezi azt a "kórt", ami a búvárt magával ragadja, és folyamatosan a tenger felé űzné. Lehet azon vitatkozni, mit nyújt Horvátország és mit nem, de épp a közelmúltban mesélt nekem arról egy trópusi tengereket járó fotós, hogy visszavágyik az egyik régebben megszeretett szigetre. Úgy látszik, ahhoz már mi is pont elég idősek vagyunk hogy nosztalgiázzunk egy keveset a kicsit hűvös, kicsit szegényesebb élővilágú Adria után, ami sokunk első tengeri uszonycsapásainak helyszíne volt. A fent emlegetett könyv pedig nem kevés embernek adott ötleteket, még a mi interjúalanyaink is emlegették ennek idején, mit is jelentett számukra. A magam részéről például ez úgy nyilvánul meg, hogy Lastovo neve azóta is megragadt a fejemben, és bármi is vár ott rám, egyszer szeretnék eljutni erre a távol eső szigetre. Azt pont tavaly tapasztaltam meg Dugi Otok külső oldalán, hogy mennyire más arcát is tudja mutatni ez a tenger, tehát ha sokat bújom a könyvet, rábukkanhatok még pár rejtett gyöngyszemre- vagy legalábbis olyan helyekre, amik régen azok voltak.
Csak azért sem megyek bele, hogy nyilván ezer dolog megváltozott. Annyira nyilvánvaló ez már abból is, hogy a vonat mint célszerű közlekedési eszköz manapság már senkinek nem jutna az eszébe. Mégis, nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hol lehetne Z. Vincze György nyomában járni, arra megfordulni, ahol annak idején ő is. Évekkel ezelőtt volt már rá példa, méghozzá Svédországban. Göteborgban voltam, merültem is, megismerkedtem azzal a hideg Északi-tengerrel, amiről meglehetősen izgalmasan írt. Én sem csalódtam, és külön öröm most újra olvasgatni ezt a fejezetet, találkozni olyan, ma már számomra sem ismeretlen helységnevekkel, mint Marstrand. A következő út lehetne talán a Fekete-tenger bulgáriai partszakasza amit szintén emleget, vagy esetleg Kuba?Ha már Kuba, akkor nem tudom kihagyni Pásztor Ferenc felemlegetését. Kubáról ő írt többet, és neki is volt olyan különleges utazása, amit szívesen utána csinálnék. Vietnam hosszú partszakaszának megismerése is vonzó lenne, de az meg végképp kalandnak számítana, ha Splitből hajózna le az ember a Szuezi-csatornán át a Vörös-tenger egyiptomi szakaszára. Mondjuk költséges, kényelmetlen és kissé értelmetlen utazás lenne, hiszen azóta számtalan szuper szafarihajó szeli a Vörös-tenger habjait, de amikor az ember ilyen túrákon agyal, mit se számít azok realitása. Olvasom a Z. Vincze könyvben, milyen extrém terveik voltak a búvárklubban a hatvanas évek végén az egyiptomi utazásra, és tulajdonképpen nagyon örülök, hogy a könyv szereplői (Násfay Béla és Marika, Gyimesi Feri, Roith György és a többiek) ma már jó pár egzotikus utazás élményét oszthatják meg velünk a régi idők felidézése mellett.
Ez pedig így a jó! Mivel már pár éve merülgetek én is, immár én kapom azon magam, hogy nálam kevésbé rutinosaknak mesélek erről-arról, mutatok képeket. Még az is előfordul, hogy az oldalon megjelent cikkek hatására keresnek meg emberek, kérik ki véleményemet egy-egy úticélról. Valószínűleg így is van rendjén a mi világunkban. Egyszerre vagyunk azok, akiknek valaki más a nyomdokában jár és azok is, akik mások nyomdokában járnak. Addig érdemes búvárok közösségéről beszélni, amíg leülünk együtt sztorizni, álmodozni, tervezgetni. Bármennyire is úgy fest, ez az egész az üzletről szól, nagyon is erőteljesen van benne valami más, valami nehezen megfogalmazható különleges összetevő. ZVGY talán pont ezt nevezte Adria-titisznek, mi pedig a világ megváltozása után egyszerűen csak tenger-titisznek kellene hívnunk ezt a soha el nem múló "betegséget"? Hiszen tény, elvonási tünetek jelentkezhetnek, ha egy darabig nem járhatunk a sós vizek mélyén, ám a merülés egyből gyógyírt jelent a szenvedésre- ráadásul ez a dolog még ragályos is...
GR
(átlag: 3.7) átlagos nehézségű 
Budapest
