Víz alatti képei mindenkit elvarázsolnak, az Antibes-ban kapott Arany Búvár-díj, a 2002-ben kapott Év Természetfotósa elismerés pedig azt jelzi, a szakma is kalapot emel a teljesítménye előtt. Kézenfekvő volt hát, hogy kihasználva azt a rövid időszakot, amikor itthon van és nem a világ egy távoli sarkában merül fényképezőgéppel a kezében, leülünk vele beszélgetni.
Mikor kezdted a merülést?
Jó kérdés, pont tegnap gondoltam végig. Készülékkel 1985-től, de előtte már a hetvenes évek végétől jártunk sznorkelezni Bulgáriába, sőt egyszer-kétszer még Jugoszláviába is. És... vadásztunk. Ami mai szemmel, ésszel nem olyan dicséretes dolog. Kevés pénzünk volt, azt ettük, amit lőttünk, és legfeljebb kenyeret, esetleg bort vettünk.

Tehát olyan nomád körülmények között éltetek, mint amilyenekről Z. Vincze György ír a könyvében?
Jó, hogy említed, nekünk az volt a Bibliánk. (A szerk. megjegyzése: az Ahol a cápa jár c. könyv 1983-as megjelenése ellenére máig az egyik legérdekesebb magyar búvárkönyv.) Abból néztük ki, melyik sziget lehet jó a hely, melyikről mit ír. Az alapelvek benne voltak, mint hogy minél délebbre mégy az Adrián, annál jobb.

Ebben a tekintetben nem változott a helyzet... A készülékes merülést MHSZ köteléken belül kezdted?
Nem, és ez szerintem meghatározta az életemet. Egy barátunk kinn élt Kubában, és én ´85-ben egy hónapot töltöttem kinn, négy haverommal. Lengyelországba utaztunk ki a Budapest-Prága-Havanna repülőjegyet olcsóbban megvenni, azután pedig dollárt helyettesítő, játékpénzre emlékeztető pénzt váltottunk, amit Kubában egy az egyben lehetett használni dollár helyett, de sokkal olcsóbb volt annál. Ezt természetesen csak a szocialista országból érkező turisták használhatták. Mi oda egyébként vadászni mentünk, én egy hatalmas, saját magam által fabrikált szigonypuskát vittem magammal. Persze én mindig akartam búvárkodni, Cousteau könyvein, filmjein nőttem fel, de azokban az időkben az nekem elérhetetlen volt. Ám Kubában egyetlen napot sikerült merülni készülékkel. A medencében megmutatták hogyan kell maszkot üríteni, utána búvárkodhattunk. Elhatároztuk, hogy oda vissza kell menjünk, én például összesen tízszer voltam Kubában. Nyolcszor még a szocialista időkben, aztán ´92-ben ott rendezték a búvárfotós világbajnokságot, teljesen véletlenül éppen azon a helyen, ahol korábban többször voltam már.

Mikor kezdted a víz alatti fotózást egyébként?
1987-től. ´90-ig tartott az a keresgélős, barkácsolós időszak, amin mindenki átesik. Én úgy érzem, ezen aránylag hamar túljutottam, legalábbis a többiekhez képest, akik 6-8-10 év után jönnek rá, hogy ha azt időt, amit a barkácsolásra fordítanak, pénzkereséssel töltenék el, és profi cuccot vesznek, messzebbre juthatnak. A három év alatt én is gyártottam tokot, vettem egy olcsóbbat, hogy majd azt átalakítom és akkor nagyon jó lesz, és így tovább. Aztán rájöttem, hogy gyári tokot kell venni, és a fotózásra kell az energiámat fordítani, nem a bütykölésre. Sokan vannak ma is, akik azért nem tudnak az alkotási folyamatra koncentrálni, mert a műszaki problémák kötik le őket. És persze meg kell tanulni búvárkodni is. Ha az ember nem szokta meg a víz alatti létet, akkor nem képes a fotózásra fordítani minden tudását. Én 1989-ben vettem az első professzionális Hugyfot tokot, Nikon F801-eshez. Egyébként a fotóimat ´90-től kezdődően kezdtem versenyekre küldeni. A rendszerváltás évében, 1990-ben, amikor érezhető lett, hogy meg fog szűnni a kubai lehetőség, még utoljára ki akartam használni. Összesen fél évet töltöttem kinn, és részt vettem egy fotós versenyen is, amit az azóta legendássá vált német UWF magazin szervezett. Akkor még teljesen ismeretlen voltam, és nagy szónak számított az ott elért második helyezés. A már említett ´92-es világbajnokságon pedig szintén második helyen végeztem.

Ezzel lett vége a kubai időszaknak?
Nem, még egyszer kijutottam 1994-ben. Akkor már persze nekünk is dolláros időszak volt. Egy német búvármagazin, a Tauchen fotós versenyének fődíja volt ez. De azóta is gyakran álmodom Kubáról.

Szóba került a búvártudás fontossága, neked milyen búvárvégzettséged van ebben a pillanatban?
Kétcsillagos CMAS oktató vagyok, az elsők között szereztem oktatói minősítést 1993-ban, amikor az MBSZ a CMAS tagszervezete lett. Oktatni nem szoktam, legfeljebb fotós specialitást, de fontos ez a kártya, mert ennek köszönhetően hagynak nyugodtan egyedül merülni bárhol. Persze manapság talán már az is elég, ha a merülési naplómat mutatom fel. Emellett büszke vagyok arra, hogy 2002 óta trimix vizsgával is rendelkezem, ami az adriai mélymerülések miatt vált szükségessé. Czakó Lacival és Molnár Attilával készítettünk egy három részes filmet a 60-75 méter mélyen fekvő Streiter illetve Zenta roncsairól. A filmet éppen most fogja a Duna Tv sugározni. Visszatérve az oktatásra, a fiaimat sem én oktattam, nem is hallgatnának rám. Ugyanis két fiam van, egy 13 és egy 15 éves.

Te a családoddal még mindig Miskolcon élsz, a mai, nagyon Budapest központú világban ez talán már furcsa is. Nem okozott ez soha gondot?
Én tősgyökeres miskolci vagyok, ott ismerek mindenkit, és ismernek engem is a bolti eladóktól a polgármesterig nagyon sokan. Természetesen hetente egy-két napot Pesten vagyok, de Miskolcon érzem jól magam, ott vagyok otthon.

Említetted, hogy szerinted a pénzszerzésre érdemes koncentrálni, hogy összejöjjön egy profi felszerelés. Te hogy oldottad meg ezt a nyolcvanas években?
1985-ben nyitottuk meg egy barátommal közösen Miskolc első magán sportszerboltját. Az nagy szenzáció volt akkor, mert sok olyat árultunk, mint például hegymászó-felszereléseket vagy nyugati sportcipőket, amik akkor szinte elérhetetlenek voltak. Természetesen nekünk is külföldre kellett járni értük.

Tehát a nagybetűs maszek voltál?
Jó ez a kifejezés. Nekem filozófiám volt, hogy az ember akkor lehet szabad, ha maszek lehet, és valamilyen rafinált, ügyes módszerrel pénzt keres és abból él meg. Ez manapság is fontos számomra, amikor megkeresnek ügynökségek a képeim miatt. Én nem a fotóimból akarok megélni, én a fotózást teljesen szabadon akarom csinálni. A pénzt máshol próbálom megkeresni, ami szükséges ehhez. Én ennek örülök is, mert tényleg így lehetek független.

A te szinteden sem lehet megélni a fotózásból?
Magyarországon nem. Vannak magazinok, amik jól fizetnek, de egy magyarnak oda bekerülni elég nehéz. Mondjuk olyan emberek, mint David Doubilet, ebből meg tudnak élni. Nemrég véletlenül találkoztunk Sulawesin és egy hétig együtt búvárkodtunk. Na ő tizennégy fényképezőgépet vitt magával az útra. Persze ő már huszonvalahány éve csinálja a víz alatti fotózást.

Az írás a következõ lapon folytatódik!