A búvár és a szabadtüdőzés
A búvárkodásrólVajon törvényszerű az, hogy napjaink búvára palack nélkül félkarú óriás?
A többiek beugrottak a vízbe, én meg a korlát mellől figyeltem, ahogy páran fentről meg is nézik a hajót, mert maszkot is vittek magukkal. Állítólag csak 2-3 méteres mélységben volt, de pontosabb beszámolókat nem nagyon kaptam, mert alig páran buktak le- biztatásom ellenére. Akit láttam leúszni, annak a merülése is csak nagyjából 5-6 másodpercig tartott. Azt hiszem, nem kell szabadtüdős világbajnoknak lenni ahhoz, hogy egy ilyen roncs felett egy légvétellel elúszkáljon az ember egy percet abban a kis mélységben. Nem a többieket kritizálom, én is béna vagyok ebben a műfajban. Állítólag a legjobban a csapat legidősebb tagjának ment a dolog, aki egyben a legrégebben szerezte első merülési tapasztalatait. Más iskola?Szóval a hajón maradás jó volt arra, hogy szembesüljek a szabadtüdős képességeink korlátozottságával, legalábbis ami a búvárok jelentős részét illeti. Reálisan szemlélem a dolgokat, azt gondolom, ettől éppen még simán lehet biztonságos, élvezetes készülékes merüléseket végrehajtani. Sőt, időnként olyan érzésem van, hogy búvárvezetői, oktatói végzettséggel rendelkező emberek is akadnak, akik csak a szükséges minimumra képesek úszás, szabadtüdőzés terén. Ha a nekik kártyát kiadó oktatóknak ez is elég, én aztán biztosan nem kérem számon a nemzetközi szervezetek elvárásait senkin.
Saját magammal szemben viszont támasztanék időnként apróbb elvárásokat. Igen, jó lenne, ha azért egy ilyen nyavályás sekély merülőhely kedvéért nem kellene a teljes, dögnehéz búvárszerkóért rohangálni. Tényleg csak ez motivál, hiszen időnként eljut az ember olyan helyekre, ahol eszébe sincs búvárbázis után kutatni, vagy olyan sekély, de nem extra zátony mellett horgonyzik a hajója, ahol pont elég lenne egy kis laza szabadtüdőzés. Lehetne olyan vészhelyzeteket kitalálni vagy előrángatni, ahol jól jöhetne ez a tudás, ám mivel én azok közé tartozom, akik a légzőcső nélkül búvárkodókat sem tartják hazardőr öngyilkosjelölteknek, nem körítek ideológiát a dolog mellé.
Egyszerűen csak úgy érzem, elvesztünk valamit. Egy kis szabad, könnyed úszkálás és nézelődés mindez, ami talán nem tűnik nagy dolognak, időnként mégis értékesnek tűnhet. Mikor? Amikor palackkal csak szigorúan libasorban úszva mehetünk, monoton tempóban. Amikor mást se csinálunk, csak a kis kijelzőt bámuljuk a fényképezőgép hátoldalán. Szóval amikor az ember morog magában, szájában a reduktorral, hogy a fene ebben a túlbonyolított búvárkodásba, legközelebb vízbe sem megyek. Pedig miért ne? Csak egy kicsit máshogy. A szabadtüdőzés éppen úgy megtanulható, mint bármi más. Valamiért persze félelmetesebb 4-5 méterre leúszni egy levegővel, mint 40-re lecsúszni palackkal, pedig azért utóbbi is nagy tudomány (kellene hogy legyen).
Most aztán fülbajomból kikászálódva töprengek azok, hova kellene legközelebb utazni. Az a szomorú, hogy a fentiek ellenére is tisztában vagyok vele, a következő utam sem a szabadtüdőzésről fog szólni, akkor sem, ha adott helyen az nem lenne rossz alternatíva. Kár értünk? Ellustultunk? Vagy csak arról van szó, hogy könnyedén elérhetővé vált bárkinek a készülékes merülés, és így természetes módon okafogyottá vált a szabadtüdőzés? A választ nem tudom, de ha arra a kis sekély roncsra gondolok, még mindig úgy érzem, valami nincs rendben ezzel a dologgal.
GR
(átlag: 4) könnyű körülmények 
Horvátország
