Fotósverseny az Adrián
Fotózás1/3. oldal
Az idei SUBMARINE fotós verseny egyik barátunk meséli el személyes élményeit, és arra is fény derül, mi lett az online szavazás eredménye.
Nulladik nap: bemelegítés
Az időzítés némi logisztikázást kívánt, lévén idén hétköznapra esett a verseny három napja - de a végén ez igen szerencsésnek bizonyult: miénk volt a bázis, nem kellett osztozkodni a hajón, az odaút és a visszaút is majdhogynem üres autópályákon vezetett, zsír. Hab a tortán, hogy mivel vasárnap már kora délután leértünk, lehetőségünk nyílt egy felderítő merülésre a bázis előtti öbölben, csak úgy lazán, ki géppel, ki gép nélkül, körbenézésképpen. Találtam is rögtön mindent: méretes tűhalat, hosszúszájú csikóhalat, csak hogy a különlegességeket említsem (no persze gép nem volt nálam... sebaj, a versenyprogramba ez a merülés még nem tartozott bele). Estére aztán befutottak a celebek (Gulyás Zsolti, Előd Laci, Mr. Submarine és a titokzatos bravolima alias Lajos), rövid protokollsörözés után megállapodtunk az első versenynap programjában: ketten Lacival nagylátózunk egy kis barlangban, eközben a többiek makróznak kedvükre a környéken. Aztán meg meglátjuk...
Első nap: kezdetek
Víájpí. Egy teljes bázis, tök üresen, csak nekünk, a Blue Bay Diving Center kitett magáért. Nem azért keresem a cuccom, mert elkeveredett a rengetegben (tip-topp a hely, ilyen elő sem fordulhatna), hanem mert annyi helyre pakolhatok egyszerre... a bőség zavara, na! Rövid hajóút és máris csobbanunk a vízbe, gépek rendben, mehetünk a barlangba! A szája 3-4 méteren nyílt, és belül, az üreg tetejében levegő is volt (azért nem próbáltuk ki, hogy friss-e, nem látszott szellőzőnyílas a szabadba). Megbeszélés szerint egyikünk modellkedik, a másik fotózza, félidőnél csere. Szeretem a felezett képeket, itt is arra gondoltam, mihelyst megláttam a viztükröt, hogy megpróbálom. Volt időm gondolkodni az ügyon (amíg párom jelzesei szerint ide-oda úsztam-álltam-világítottam-uszonyt feszítettem): ha teljesen kivillantom a barlang tetejet, az túl erős színt es kontrasztot vitt volna a képbe, túlsagosan elvonta volna a figyelmet az alant lebegő búvárról... tovabbá rá sem lőhetek akkora fényerővel, mert hogy akkor elvesztem a sziluett-hatast... szóval kijátszós-próbálgatós kép lesz. Biztonságból azért lőttem közvetlenül a víztükör alól is néhány képet, hogy legyen teljesen fekete hátteres kompozícióm is. Extra szerencse volt, hogy észrevettem, ahogy a kilélegzett buborékok először összegyűlnek a barlang tetején, majd átfolynak a fel egeszen a vízfelszínig... ez meg jól jöhet, érdekes részlet lehet! Tulajdonkeppen ezzel el is telt a délelőtti merülés, a makrósok is osszegyűltek már a fedélzeten, irány vissza a bázisra.
A délutáni szeánszon makróztam, de igazából semmi komolyabb témát nem leltem: egy halportré es néhány esetlen csigapróbalkozáson és polipszemen kívül nem lőttem mondhatni semmit.
Az esti merülés helyszíne bázis előtti, már ismert öböl. Előre gondolkoztam, miként köszöntöm es fotózom majd a tegnap megismert tűhalat - akinek sajnos fontosabb dolga akadt, nem is volt otthon (soha többet nem láttam őkelmét). Találtam viszont csikóhalat! De hamar elszállt az öröm, modellem nem volt kifejezetten együttműködő, csak a legnagyobb fűmezőben méltóztatott tartózkodni. Aztán semmi egyéb. Kifelé menet még találkoztam egy érdeklődő nagyobbacska garnélával, talán ha fél méterre attól a ponttól, ahol kijövünk a vízből. Portrék, talán lehet belőlük valami.
Esténként leadtuk az aznapi termést, majd átnéztük, elemeztük egymás képeit. Nehéz pillanatok ezek, amikor az ember szembesül azzal, hogy ami jól nézett ki 15 méteren egy 2,5 colos lcd-n, nos, az esetenként egész másként fest egy laptop képernyőjén...
Második nap: dráma
Terv szerint ismét nagylátós délelőtt, makró délután. De ezúttal az egész csapat méretes domeportokkal szerelkezett, hajóroncs szerepelt a versenyétlapon. Dolin sziget mellett egy halászbárka várta látogatóit úgy 30 méteres mélysegben. Nitrox mindenkinél, jól jön az extra idő odalenn. Hogy lehetőség szerint mindenki képén csak egy modell legyen, megállapodtunk abban, hogy a merülőpárok 25 percenként szállnak vízbe. Így nincs kapkodás, egymás zavarása, csak elmélyült alkotás... Első páros voltunk (megint Lacival). És megintcsak másodikként fotóztam - jól jött az a 12 perc, amíg modellkedve agyalhattam azon, hogy mit is kezdek ezzel a takaros ronccsal. Páromnak viszont konkrét elkepzelései voltak arról, milyen képeket készítene, ezért pörgősen haladtunk. Magam is lőttem a hajóról néhány beállítást, majd miután időnk odalent letelt, megkezdtük az emelkedést. A 5/3 megálló alatt kitűnő időtöltés a kő-papír-olló játék, vígan elmegy vele az a néhány perc. Láttuk a következő párost (Nyírő-Czeiler) terv szerint vízbe szállni- amikor elhaladtak mellettünk, még lőttem is rájuk egy kockát, miközben "OK"-zunk egymásnak. Majd egyszer csak Laci mutat a portomra, és hibát jelez. Nem volt nehéz felfogni, milyen hiba lehet egy fénykepezőgéppel víz alatt: ránéztem, és már fordítottam is porttal lefelé es tűztem a felszínre! A hajón békésen napozó Gulyás Zsoltinak kikiabáltam, hogy ba’meg van, ő nem is kérdezett mást, kikapta a gépet a kezemből, és továbbra is porttal lefelé gyorsan kiemelte a fedélzetre. Mire kimásztam - és siettem eléggé - már ki is szerelték Lajossal a vázat és az objektívet a tokból. A port nagyjából félig telhetett meg vízzel, amelyből jutott a hátfalnak is. Ám rosszabbul nezett ki a helyzet, mint a végeredmény: az objektíven es a vázon szinte semmi sem látszott! Gépből kártya, akkumulátor kivesz, száraz helyre berak és vár... Közben végigjátszottam gondolatban a legrosszabb lehetőségeket, megacélozva magam arra, ami esetleg eljövend... A többi páros mondhatni eseménytelenül abszolválta merüléseit és közel egyórás várakozás után megindult a hajó vissza a bázisra. Tik-takk, tik-takk...Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 3.8) átlagos nehézségű 
Horvátország
