Van már Shark Week, Shark Month, Shark Night a különféle tévéadókon, amik szemmel láthatóan gyakran műsoron tartják a sokakat érdeklő témát. Noha a Jaws-filmeket okolják sokan azért, mert a cápáktól annyi ember retteg, de azért a történet ennél egy kicsit árnyaltabb. Mostanában gyakran látom az egyik cápás csatorna hirdetését, ahol a rémült néző széttöri a horgászbotját és víz nélkül zuhanyzik, olyan hatással vannak rá a filmek. Nincs mese, az ismeretterjesztő dokuk egy részét még mindig az az üzenet hatja át, hogy óvakodjunk a cápáktól. Ez olyan szempontból kétségkívül igaz is, hogy bizonyos helyeken és bizonyos helyzetekben nem árt az elővigyázatosság, ezt a cápákkal merülő búvároknak például illik is tudni. A rekonstruált cápatámadásokat bemutató filmeknek mégis időnként másnak tűnik az üzenete. Roppant látványos alkotás ezek némelyike, szinte játékfilmes színvonalon mutatják be az áldozat élet-halál harcát a vértől vörös tengervízben. Ha ezek a filmek azok, amelyek a csatornák szándéka szerint közelebb hozzák a cápákat az emberekhez, nem biztos, hogy ugyanúgy gondolkodnak az ismeretterjesztésről, mint mondjuk én.

Van egy másik jellemző típusa is a cápás filmeknek. Ezek azt próbálják igazolni, hogy a cápák félreismert állatok, teljesen kezelhetőek természetesen közegükben is, és nem gyűlölni kell őket hanem inkább csodálni. Ezek azok amelyeket a búvárok is érdeklődve nézhetnek, hiszen valósnak tűnő merülési helyzeteket látunk. A búvárok együtt úsznak nagy fehérrel, tigriscápával, szirtiekkel és jól érzik magukat. Jellemző trend, hogy nyilván a férfinézők kedvéért gyakran fontos szerepet kap a gyengébb nem egy csinosabb tagja. Elég példaként említeni például a Shark Therapy-t, ahol a szabadtüdős világcsúcstartó Tanya Streeter jól leküzdi cápákhoz fűződő félelmeit, aminek a legjobb eszközét abban találják meg, hogy a világ távol eső, egzotikus merülőhelyein úszkál velük. Szívesen venné a hazai búvárok jelentős része is, ha cápafóbiájának efféle gyógyítását fedezné a TB. A számos cápás filmben felbukkanó csinos Caterina Gennaro korábban modellkedett, jelenleg is tulajdonosa egy rúdtáncra specializált edzőteremnek. A németek sem restek bevetni az ismert arcokat, Wolke Hegenbarth a Die Schöne unde der Hai (A szépség és a cápa) című filmben ismerkedik a ragadozókkal- természetesen nem egy unalmas osztályteremben, hanem Dél-Afrikában.

Szóval most vagy nagyon félnünk kellene a cápáktól, vagy nagyon szeretnünk őket. Túl sok hatás éri az embert? Nem vagyok álszent és nem mondom azt, hogy nálunk ne lenne gyakori téma a cápa. Bár Dr. Elter Tamás ismeretterjesztő írásait nem lehet a hatásvadász anyagok közé sorolni, én pedig az általam olvasott cápás híreknek az érdekesebbnek tűnő töredékét teszem közzé nálunk, mégis bizonyos szempontból mi sem különbözünk másoktól. Sokat írunk és beszélünk a cápákról: támadásokról, merülésekről, pusztításukról egyaránt. Erre meg is van minden okunk, hiszen különleges lények. Persze hozzá kell tenni, manapság sokkal hétköznapibb lett a cápakaland, mint régen. Sok éve egy szirtcápás fotó nagy durranás volt, aztán egy ideig érdekes volt a cetcápával úszás vagy a fehér cápás ketreces merülés megörökítése, ma meg már legyintünk a sokadik Bahamákon készült cápaetetős filmre. Profik és amatőrök tucatszám mennek oda hogy videózzanak, a YouTube-on pedig meg is lehet nézni a jobb-rosszabb filmeket. A következő izgalmas téma nyilván valami olyan, eddig még nem igazán jól megörökített faj lesz, mint az óriáscápa, a szürkecápa vagy a rókacápa.

Meglehet, a filmesek és a fotósok kifogynak a témákból, de azért a búvároknak mindig is érdekes lesz a cápás merülés, akár kamera nélkül is. A Bahamákra vagy Dél-Afrikába nem azért érdemes elmenni, mert az ember megcsinálja az évszázad filmjét, hanem azért, mert nagy merülési élményt élhetünk át. Ez azért több, mint elegendő. Feltéve, ha látunk még cápát. A hírek jelentős része szól a cápahalászatról, de a számok, adatok tulajdonképpen ellenőrizhetetlenek. Be kell látni, nem véletlen az, hogy bálnát védeni "látványosabb", hiszen pontosan tudjuk, melyik országokban vadásznak bálnára, melyik kis indonéz faluban követik még a bálnavadászat hagyományát, még az is ismert, melyik évben pontosan mennyi állatot akarnak kilőni a japánok az Antarktisznál. Furán hangzik talán, de a bálnavadászat az egyik legjobban ellenőrzött és számon tartott tevékenység az óceánokon. A Sea Shepherd még azt is tudni véli egészen pontosan, mennyi veszteséget okoztak a japánoknak. Hogy ez valóban pontos-e, annyira nem érdekes, hiszen állítólag a raktárakban rengeteg, eladatlan bálnahús áll. Nehéz veszteségként értelmezni azt, hogy a kevesebb bálna kifogása révén nem kétezer, hanem ezer tonna hús áll lefagyasztva.

Az írás a következő lapon folytatódik!