A szabadság ábrándja
A búvárkodásról2/2. oldal
Az a vicces, hogy egy felelősségteljes, komolyan gondolkodó, tapasztalt búvár, aki tisztában van a veszélyekkel, kényelmesen le tudna vezényelni úgy egy 2-3 méternél nem mélyebb ismerkedő merülést, hogy a kezdő nem lenne nagyobb veszélyben, mint az úgynevezett hivatásosok egy részével. Mert a komoly gondolkodású búvár önszorgalomból már előző nap sokat mesélne a merülésről, a legfontosabb dolgokról, mert nem adna rá 30-40 bar maradék levegővel palackot a próbamerülőre, mert egyszerre maximum egy embert vinne, folyamatosan fenntartva a fizikai kontaktust, mert sekély és lassan mélyülő helyet választana és így tovább. (Igazság szerint nem kisebb felelősséget vállalunk akkor, amikor merülőtársunk felszerelését nézzük át merülés előtt, vagy figyelünk rá egy nyílt tengeri, mély és áramlásos merülőhelyen.)Aki már látta a durván zsúfolt turistahajók "intrógyárait", az egyetért velem, hogy ott se sima ügy a búvárkodással való első ismerkedés- néhányak pedig maguk lehettek részesei kellemetlen élményeknek. Természetesen mindenki lehet felelőtlen, de a baleseti elemzésekből úgy tűnik, ez bizony időnként még profi oktatókkal, komoly pénzeket kérő bázisokkal is előfordulhat. Nem a kártya tesz senkit sem biztonságosan merülő búvárrá.
Mindez nem jelenti azt, hogy dobjuk sutba a tanfolyamokat, a továbbképzést. Sőt, az a bizonyos felelősségteljes búvár általában maga is úgy érzi, szüksége van ezekre. Ráadásul azért mert tud biztonságosan merülni, figyelni a társára, még nem biztos hogy egy bázison is megállná a helyét hivatásosként, szóval a tanfolyamoknak megvan a maga funkciója. Mégis úgy látom, nem kellene a búvárkodást túlmisztifikálni. Nem kellene biztonságról szóló érvekkel körülbástyázva bonyolult szabályokat kitalálni, amikor a valóságban csak a tevékenység jellege miatt jó üzletet jelentő hobbi által termelt bevétel maximalizálásáról szól a történet. Ráadásul olyan szabályokat hozhat a hivatal, amilyeneket akar, hiszen a legkeményebb előírások sem betonozzák be a tengert 30 méter mélyen. Kicsit szomorkásan kell szembenéznünk azzal, hogy az önálló felfedezés öröme, ami még a kevésbé látványos merülőhelyeket is izgalmassá teszi, egyre több helyen vész el, és szépen betagozódunk a csoportos turistamerülések világába. Függetlenül attól, hogy kezdő búvári kártyánk van-e vagy mesteroktatói...
Vajon a mi hibánk is ez? Hiszen a kedvtelési búvárok sem vonhatják ki magukat a "kártyafétis" alól, mi magunk is gyűjtjük azokat és el is várjuk a bázisokon. El is vagyunk kicsit kényelmesedve, és elfogadjuk sokszor, hogy a merülés rövidebb, nem is olyan ritmusban zajlik ahogy mi szeretnénk, vadidegen búvárcsoporthoz kell alkalmazkodnunk, ám legalább drága. Nem tudom, a magam részéről tényleg ezt akarom-e. De mostanában, évtizedes búvármúlttal egyre inkább szimpatizálok azokkal a helyekkel, ahol a merülés bonyolítása az én kezemben van. Nem számít, ha nem vagánykodhatok a merülés után a komputer által mért nagy mélységgel, és az sem zavar, ha elsőre sokkal kevesebb látványosággal kecsegtet- majd megpróbálom megtalálni én azt, ami izgalmas. Hihetetlen, de igaz, hogy nem ugyanaz saját magadnak rábukkani egy csikóhalra a tengeri fűben rejtőzve, mint ha egy vezető mutatja azt meg.
A búvárkodás, a lebegés élménye sokunk számára magát a szabadságot jelenti hiszen súlytalanul úszva csodálkozhatunk rá egy egészen különleges világra, de sajnos elég gyakran rövid pórázon vagyunk tartva mi, szabadságra vágyók. Nyilván nem tehetem meg, hogy minden úticélon a saját szakállamra merüljek, sőt a nyílt tengeri, mélyebb, áramlásos, roncs ismeretét feltételező vagy nehezebben tájolható helyeken eszem ágában sincs ez. Ám szeretném megadni magamnak a lehetőséget időnként az önálló víz alatti felfedezésre. És arról álmodom, hogy ne legyen ez ritka, teljesen egyedi kiváltság, hanem a kellő tapasztalattal és felelősségtudattal felvértezett búvárok számára nyitott, elérhető lehetőség.
GR
(átlag: 5) átlagos nehézségű 
Málta
