Alászállás az 'emberevők' közé
Utazási élmények1/2. oldal
Vajon létezik-e olyan tigriscápa, amely több száz emberrel találkozott már életében, és még egyet sem evett meg közülük?
Ismét Fidzsin járunk, a Csendes-óceán déli részén, pontosabban a "fősziget", Viti Levu mesterségesen kreált üdülővárosában, Pacific Harbour-ban. Nem a láblógatás, hanem a közeli Beqa-lagúnában található Cápa-zátony Tengeri Rezervátum (Shark Reef Marine Reserve, SRMR) és a világon egyedülálló cápamerülés lehetősége vonzott ide. Sajnos a "rettegett" cápák állománya mindenhol annyira megfogyatkozott, hogy még az egész életükben merüléseket vezető búvárok is csak ritkán találkoznak a világon élő 300 cápafaj egyedeivel. Látványuk eseményszámba megy és a búvártúrák fő szenzációjának számít. Köszönhető mindez az erős lehalászásnak, pontosabban a főleg Ázsiában közkedvelt cápauszony-levesnek. Az Ázsiába látogató turisták által is favorizált leves alapanyagául szolgáló cápauszony ára jelenleg 300 dollár kilónként, ami elég jó bevételnek tűnik, de a legújabb tanulmányok kimutatták, hogy a cápaturizmusból befolyt összeg a területen élő egyes példányokra leosztva évi 10000 dollár bevételt is eredményezhet a helyi közösségnek. Ha belegondolunk, hogy a cápauszonyból származó bevétel cápánként nem haladja meg az 500 dollárt, ez még jobb üzletnek tűnik. A cápauszony-leves fogyasztása elleni kampányban közismert ázsiai sztárok is szerepelnek (pl. Jackie Chan), de saját tapasztalataim alapján is elmondhatom, hogy a turisták, ha csak tehetik, szívesen megkóstólják a konyhaművészet eme furcsaságát. Megevés helyett etetés
Fidzsin az 1997-es El Nino jelenséget és a 2001-es cunamit követően a helyi búvárbázisok gondban voltak, hiszen a híres Beqa-lagúna déli oldala szinte teljesen elpusztult, ami a búvárokra épülő turizmust is veszélybe sodorta. A Beqa szigetéről származó merülésvezetők ezért először megkérték a helyi halászokat, hogy ne halásszanak a védett Cápa-zátony közelében, majd tengerbiológusok bevonásával és Suva város támogatásával etetni kezdték az itt élő halakat. Pár év alatt sikerült elérniük, hogy a regenerálódó zátony közelében jelenleg közel 270 halfaj figyelhető meg, a hawaii Bishop Múzeum munkatársainak felmérése szerint. A különlegességet pedig az szolgálja, hogy ezek között 7-9 állandóan jelenlévő cápafajt is találunk.
Erre alapozva kezdték a cápák etetését a Dakuwaqa-legendával átitatott lelkű cápabarátok, a Beqa szigeti merülésvezetők. Az elmúlt évek során szerzett tapasztalatok alapján elmondható: profi módon, biztonságosan és nagy odafigyeléssel elérték, hogy a merülések során egyetlen baleset sem történt, és az etetés a cápák életét sem változtatta meg. A hirdetésekkel ellentétben ide csak ez a cég vezethet cápanéző túrákat, ezzel is kontrollálva a cápák etetését, zavarását és a zátony védelmét. Sajnos a környéken, de a védett területen kívül megjelent több más cég is, akik sem a védelemmel, sem a környéken élők bevonásával nem törődnek, csupán a profitot tartják szem előtt.
A "szelíd" cápák közelsége egyedülálló lehetőséget nyújt a cápákkal foglalkozó tengerbiológusoknak, hogy ezeket az alig ismert állatokat közelről tanulmányozhassák. A cápakutatás a Beqa-lagúnában élő édesvízi szirtcápák (Carcharhinus leucas) jelölésével kezdődött, majd a tigriscápákkal (Galeacerdo cuvieri) folytatódott. Jelenleg minden merülésen részt vesz egy biológus, aki a cápák viselkedésén kívül adatokat is gyűjt. A környéken nagy számban élő édesvízi szirtcápák januártól októberig folyamatosan megfigyelhetők, majd az elkövetkező párzási időszakra hirtelen eltűnnek, és senki nem tudja, hogy hova mennek. Erre szolgál a műholdas jeladó, amellyel nyomon követhetik a cápák útját.
A Carcharhinus genus fajait szirtcápáknak hívjuk, ami megtévesztő lehet azok számára, akik a Carcharhinus leucas fajt eddig az angolból átvett bikacápa (bullshark) néven ismerték. A szirtcápák a kékcápafélék családjába (Carcharhinidae) tartoznak, akárcsak a tigriscápa, azonban létezik már a bikafejűcápák név, amivel a bikafejűcápa-félék család (Heterodontidae) tagjait illetjük. Ezért a taxonómusok következetesen átnevezték a bikacápát, és utalva életmódjára, az édesvízi szirtcápa nevet adták a fajnak. És hogy miért édesvízi? Talán ez az egyetlen nagytestű cápafaj, amely gyakran felúszik a folyókon, és megtalálható például a Nicaragua-tóban is.
A sodronying nem sokat ér
Ejtsünk néhány szót a merülésről is. A védett terület húsz perces hajóúttal érhető el. Míg a búvárok beöltöznek, az etetők a vízbe ereszkednek, és a 30 méteres mélységben kialakított etetőhelyre csalják a cápákat, akik naprakészen tudják, hogy finom falatok érkeznek. Természetesen ketrec és védőfelszerelés nélkül merülünk, az etetők kezét lánckesztyű védi az esetleges karcolásoktól. Elmondásuk szerint felesleges a teljes testüket védő, lovagkort idéző sodronying viselete: a nagytestű szirt- és tigriscápa harapása olyan erős, hogy támadás esetén tőből szakítaná ki a végtagot. A búvárok épségére az oldalt őrködő társaik vigyáznak, kezükben egy sima, hegyes bot, ami elektromosság nélkül, csupán gyenge bökéssel figyelmezteti a cápákat, hogy az embert nem érdemes kóstolgatni. Hihetetlen, de működik, még a hatalmas cápák is megértik a jelzést. Az emberhúst egyébként sem szeretik, a balesetek általában provokált támadások vagy a zavaros vízben merülő, halnak vagy fókának vélt búvárok hibájából következnek be. Az első merülésnél a talajon térdelő búvárok előtt általában a jámbor dajkacápa (Nebrius ferrugineus), a sarlós citomcápa (Negaprion acutidens), majd a távoli sötétségből előbukkanó, veszélyesnek tartott édesvízi szirtcápák jelennek meg. Ez utóbbi, emberevőként is elkönyvelt, kicsit kapkodós ragadozókból minimum 6-8 példány köröz előttünk, de volt alkalom, amikor az itt élő, 50-nél is több állatból álló populáció fele is képviseltette magát. Ekkora számban még csak a bahamai Walker-korallzátonynál figyelték meg őket.
A körülöttünk úszkáló rengeteg nagytestű haltól néha a tőlünk alig két méterre lévő etetőbúvárt sem látjuk. Van itt Napóleon-ajakoshal (Cheilinus undulatus), sárgaúszójú tüskésmakréla (Caranx ignobilis), vörös csattogóhal (Lutjanus bohar), fekete fűrészessügér (Epinephelus tauvina), és a szomszédos sziklából méretes muréna (Muraenidae) néz velünk farkasszemet. Érdekes, de a vízben lebegő haldarabok után kapkodó óriási sügerek nagyobb veszélyt jelentenek kezünk épségére, mint a cápák. Nem megszokott, de már az első merülésnél feltűnik egy hatalmas tigriscápa. Sajnos későn: lassan a felszínre kell emelkednünk.
Feljebb úszunk, és a dekompressziót elkerülendő, biztonsági megállót tartunk. Itt már több a fény, csodaszép korallok vesznek körül. Az etetés folytatódik; az aprónak tűnő, 1-2 méteres szirtcápák több faja érkezik, és tolong a felkínált élelemért. Közvetlen maszkunk előtt feltűnik a kecses feketefoltú szirtcápa (Carcharhinus melanopterus) és a fehérfoltú cápa (Triaenodon obesus) is, de a legnagyobb számban az errefelé közönségesnek mondható szürke szirtcápa (Carcharhinus amblyrhinchos) képviselteti magát. A fehérfoltú szirtcápa (Carcharhinus albimarginatus) csak ritkábban kerül szem elé. Ezek a fajok itt, a felső rétegekben élnek, a nagyobb mélységekben könnyen a nagyobb cápák táplálékává válnának. Így remekül felosztják a korallzátony egyes rétegeit.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 3.5) átlagos nehézségű 
Kecskemét
