A tenger enciklopédiája: az első felfedezések

2/3. oldal

A Challenger kutatóhajó

A Challenger expedíció előzményét még egy, az 1850-es években publikált, és általánosan elfogadott elmélet képezte. A kor ünnepelt természettudósának, a magát biogeográfusként meghatározó Edward Forbes-nek a nevéhez fűződött az azoikus-zóna elmélet. Forbes részben a Földközi-tengeren végzett kutatásainak eredménye, részben pedig teoretikus megfontolások alapján úgy vélte, hogy a fotoszintézishez szükséges fény hiánya, illetve a nagy nyomás miatt a világtenger 600 méternél mélyebb rétegei tökéletesen élettelenek. Jó ideig Forbes elméletét senki sem vonta kétségbe, egészen addig, amíg a tenger alatti távíró kábel fektetési munkálatok során egy alkalommal, G. C. Wallich mérnök 2500 méteres mélységből életnyomokat mutató mintákat nem hozott a felszínre. A kor két híres zoológusa, Benjamin Carpenter és C. Wyville Thomson, a Royal Society támogatásával megtett három útjuk során mélyvízi gyűjtőhálókkal kifogott élőlényekkel illusztrálták, hogy a mélytenger tele van ismeretlen létformákkal. Egy átfogó, alapos expedíció volt hivatott végleg lezárni a vitát az azoikus-zóna hívők, és az új felfedezések eredményei alapján azt cáfoló tudósok között. Ilyen előzmények után futott ki 1872 decemberében a Royal Navy kötelékébe tartozó, de kifejezetten a tudományos expedíció céljaira átalakított Challenger, Portsmouth kikötőjéből, hogy közel négyéves útjával, beírja nevét az egyetemes tudománytörténetbe. A Challenger négy év alatt összesen 127.600 kilométert hajózott, és eközben 492 helyen gyűjtött vízmintát, több, mint 130 helyen végzett mélytengeri biológiai anyag-gyűjtést, és a világóceán mintegy 370 pontján mérték meg az óceán mélységét. A modern, gőzcsörlős technikának köszönhetően, először sikerült négyezer méternél nagyobb mélységből üledékmintákat gyűjteni.

A Challenger-expedíció által gyűjtött hatalmas anyag feldolgozása több évtizedig tartott, és a nem egy területen forradalminak számító eredmények publikálása ötven kötetet töltött meg. Az expedíció munkatársai- így például - hétszáz, addig tökéletesen ismeretlen állatnemzetséget, és az ezekhez tartozó több ezer új fajt is felfedeztek. A szervezett óceánkutatás iránt először a halászati ipar mutatott komolyabb érdeklődést. Ennek az volt a közvetlen oka, hogy a nagy halászati övezetekben már az 1870-es évektől észlelni kezdték a halpopulációk egyedszámának csökkenését. A halászati ipar igényei és finanszírozása miatt, ezért egészen a XX. század közepéig, a biológiai kutatások váltak meghatározóvá az oceanográfián belül. Az általános tengertani kutatási projektek közül, forradalmi eredményei miatt, feltétlenül szót kell ejtenünk az 1925 és 1927 között, német szervezésben lebonyolított Meteor-expedícióról. A Meteor-expedíció eredeti célja a tengervízben oldott arany mennyiségének pontos meghatározása lett volna. Noha az expedíció kutatói a mérések alapján megállapították, hogy az óceán vizében nincsen gazdaságosan kinyerhető mennyiségű arany, az elvégzett mérések számos olyan új és izgalmas eredményt produkáltak, amely alapján a Meteor-expedíciót méltán tekinthetjük a modern, kémiai-oceanográfiai kutatások előfutárának. Az Atlanti-óceánon tizenhárom keresztszelvényt elemeztek a legkorszerűbb módszerekkel. A víz kémiai komponensei mellett, a tengervíz összes fizikai tulajdonságát is igen alapos vizsgálatoknak vetették alá. Több helyen meghatározták az üledék összetételének változásait, és részletes topográfiai felmérést készítettek az atlanti medencéről. A Meteor-expedíció úttörő munkát végzett a mélyvízi lassú áramaltok vizsgálatában is. A Meteor-expedíciót tekintik mind a mai napig az egyik olyan, legalaposabb oceanográfiai kutatóútnak, amely komoly ösztönző erővel hatott az intézményesített tengerkutatás kiépítésére is.

A tengertani kutatások növekvő jelentőségét jól mutatta, hogy a XX. század első felében, egyre több, folyamatosan működő oceanográfiai intézetet, illetve tengerkutatási állomást hoztak létre. Az ekkor alapított nagy intézetek, mint például a Monacói Oceanográfiai Intézet és Múzeum, a kaliforniai La Jollában a Scripps fivérek által alapított Scripps Oceanográfiai Intézet, vagy az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia részéről a Boston közelében létrehozott Woods Hole Oceanográfiai Intézet, valamint a Nápolyi Zoológiai Állomás, mind a mai napig az oceanográfiai kutatások központjainak számítanak. Egyre több nagy egyetemen nyitottak oceanográfiai tanszékeket, megalapozva ezzel a tudományos képzésben és a kutatásokban történő nemzetközi együttműködést. Az óceánkutatás fejlődésében fontos szerepet játszott azoknak az új mérési módszereknek illetve mérőeszközöknek a kifejlesztése is, amelyek a II. világháború alatti katonai kísérletekhez fűződtek. E technológiák közül kiemelendő a hanghullámok visszaverődésének mérésén alapuló szonár (Sound Navigation and Ranging). Az echoszonda továbbfejlesztésével, és számítógépes kiértékelő rendszerrel történő összekapcsolásával olyan eszköz birtokába kerültek az oceanográfusok, amellyel egész pontosan, és a mechanikus mélységméréseknél sokkal hatékonyabban vált lehetővé az óceáni aljzat feltérképezése.

Az írás a következő lapon folytatódik!

A tenger enciklopédiája: az első felfedezések

Merülőhelyek

Perije Zvezda / Toll Csillag

Manta Búvárklub Szeged