Az újdonság erejével
Vörös-tenger3/3. oldal
Ettől függetlenül mégis volt lehetőségünk két, történelmileg is érdekes helyen merülni, bár az egyik közelmúltbeli, míg a másik ókori eseményhez kapcsolódik. Hans Hass egyik korai könyvében írja, hogy az ő első -és a világon a legelső- cápaetetési kísérletre acélketrecekből került sor Umm Gamar zátonynál. A Club Med egyik arab beszállítójának, Siad Mohommednek volt egy barátja, akinek az idősebb unokatesvérének a bátyja egy kis biztatás után megmutatta nekünk a helyet. Miután meggyőztük öt fonttal hogy vigyen el oda, tizenöt percnyi víz alatti keresgélés után rábukkantunk erre a búvártörténeti érdekességre, ami az előfutára volt a mai cápás kalandoknak.
A megerősített, 13 mm-es acélrudakból álló, nagyjából 4 méter széles és 5 méter hosszú, illetve 2,4 méter magas ketrecet jó állapotban találtuk, persze most összehasonlíthatatlanul látványosabb korallokkal borítva, mint 25 éve lehetett. Egy nagyobb résen befurakodva elképzeltem ahogy Hans és Lotte, ősrégi kameráikkal felfegyverkezve, hússal teli zsákjukkal, feszültséggel telve próbálták végrehajtani a világ első etetését a zátony legnagyobb ragadozójával. Aztán amikor kibújtam a ketrecből, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az itteni tűzkorall, bár hasonlít karib-tengeri rokonával, lényegesen fájdalmasabb sérüléseket tud okozni. Ez úgy derült ki, hogy fejemmel egy tűzkorall-ághoz értem, és az abból letört ujjnyi darab a nyitott búvárruhám nyakrészén át egészen a hátam közepéig lecsúszott. Ahogy próbáltam kivenni némi küszködéssel a tűzkorallt, a kezem is sérült, itt két hétig volt látható a nyoma, míg a hátamon egy hónapig.
A Hurghadán töltött két utolsó hét során megtalált amfora az egész szezon legnagyobb felfedezésének számított. Először azt hittük, hogy a Krisztus előtti időszakból származó edény egy magányos darab, ami egy hajó fedélzetéről eshetett a vízbe. Aztán jobban megnézve a helyet, ami egy szinte függőlegesen emelkedő, de a víz felszínét el nem érő zátony tövében volt, ráadásul pont a nyíílt tengeri hajózási útvonalon, felülvizsgáltuk a véleményünket. Egy áruval teli gálya számára, ami a partmenti szelekkel szemben hajózik, különösen a lemenő nap fényében a zátony gyakorlatilag láthatatlan. Ezeket végiggondolva tovább folytattuk a keresést, ami végül még további tárgyak megtalálásával zárult, mind a homokban, mind a nagy koralltömbök tövében. Kétséget kizáróan egy közel háromezer éves roncsot találtunk, a korára a korallok növekedésének üteméből és az amforák alakjából következtettünk. Kiástam egy kicsit töredezett, 46 centis, hosszú nyakú amforát, amihez hasonlót később egy luxori kiránduláson láttam, és így derült ki, hogy bor szállítására használták. Az én amforám párja egy falfestményen volt, V. Ramszesz fáraó sírkamrájában, ami 2500 évvel Krisztus előtt készült.
Lefotóztuk a felfedezésünket, és elkezdtünk erősen töprengeni, hogy az egyiptomi szerveket értesítsük-e, mint ahogy az minden európai országban szokásos ilyen esetben. Hosszas megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy a helyet úgy hagyjuk, ahogy volt, és nem szólunk róla senkinek. Egyiptomnak éppen elég gondot okoz a felszíni régészeti emlékhelyeinek felmérése és megóvása, és még csak most kezdtek a víz alatti munkákhoz. Tudván azt, hogy a helyiek kapacitása ezen a területen a nullához közelít, nincs benne tapasztalatuk, nem érdekeltek és motiváltak a munkában, egyáltalán belekezdeni egy ilyen feladatba, mi egyszerűen csak otthagytuk amit találtunk. Ha bejelentenénk a helyet, akkor azt lezárnák a búvárturisták előtt, ám a fosztogatók jönnének. Miután visszatemettünk mindent, eljöttünk hogy talán visszatérjünk majd egyszer- vagy soha többé.
A kikötőben végrehajtott illegális, de nagyon élvezetes merülésünk egy gondolatot szült bennem, ami egyre erősödött, ahogy telt az idő. Azoknak a sekélyben nyugvó roncsoknak a felidézése, amelyek a búvárok elől elzárva úgy fognak szétporladni, hogy soha senki sem nem csodálhatja meg őket, egy ötletet adott. Ha már ezeket a helyeket nem látogathatjuk, miért ne alakíthatnánk ki ilyet kötel a Club Med falujához? Hiszen ott hever az a sok használaton kívüli hajó a homokban, amiket soha nem fognak újra vízrebocsátani. Mi adnánk a tudásunkat és tapasztalatunkat a vízrebocsátáshoz, a megfelelő helyre vontatáshoz és az elsüllyesztéshez, olyan ponton, ahol nem jelent akadályt a hajózásban. Az új "zátony" pedig életre kel és növekszik, a természet új remekművet alkothat, ami rengeteg búvárt vonzana.
Amikor a kormányzóság engedélyét kértük egy hajó megvásárlásához és elsüllyesztéséhez, azt hittem támogatni fogják, mint a turizmus fejlesztésének egy újabb sarokkövét. Ehhez képest megint a hivatalok ellenállásába ütköztem. Az egyiptomiak ismertek arról, hogy milyen lassan fogadják el az új ötleteket, fejlesztéseket és változásokat, és most azzal reagáltak: "Nem!... A rozsda megmérgezi az összes halat a körzetben." Ha nem jó az acéltestű hajó, változtattam a kérvényemen, és egy fa halászhajó süllyesztését kérvényeztem. Az illetékes válasza ezúttal ez volt: "Nem!... A roncsban élő férgek kiugranak onnan, és a felettük elhaladó hajókba költöznek, rongálni fogják azokat." A különleges gimnasztikai adottságokkal rendelkező kártevőkre való hivatkozások azt üzenték a számomra, hogy Egyiptom még nincs felkészülve egy ilyen projektre.
Mike Coltman
[ Diver ]