Born to be dive(r)
A búvárkodásról1/2. oldal
Jelen cikk írója azok közé tartozik, akik felteszik maguknak a kínzó kérdést: "Miért nem kezdtem korábban?"
1977 nyara, reggel 7:01, Palatinus strand. Alig pitymallik, néhány nyugdíjas pék lézeng a medencék körül, hirtelen a hajnal csendjét egy éles sípszó tépi fel, hosszan, kíméletlenül. Majd felharsan egy öblös hang: "A medencébe ugrálni tilos!"
30 másodperccel korábban: anyuka érkezik kétéves forma tejfehér kisfiúval a jobbján. A kis csámpás "verekedős pancsi" felkiáltással kitépi magát anyuka kezéből, beleveti magát a hullámmedencébe. Nincs mit tenni, anyuka ruhástul, pokrócostul, rántott húsostul csobban utána.
Anci mindig nevetve meséli ezt az apró történetet, ami azóta is jellemezi az életem, mert imádom a vizet, és nincs bennem egy cseppnyi félelemérzet se.
Anci mindig nevetve meséli ezt az apró történetet, ami azóta is jellemezi az életem, mert imádom a vizet, és nincs bennem egy cseppnyi félelemérzet se.
Amikor kiderül, hogy járom a vizek alját, sokan kérdezik, hogy lettem búvár. Jó kérdés. Tán annak születtem, tán nem, de hogy vízi embernek az biztos.
Vasmacs cikkét olvasva, amikor eljutottam "A Balatonnál se tudtak kiparancsolni a vízből- amikor már kékült a szám széle...” mondatig, belémhasított: hé ez rólam szól! Gumimatraccal felfedezni a nádast, iszapvárat építeni, vagy csak labdázni, ugrálni, tök mindegy volt, csak a parton ne kelljen lenni. Na jó, kamaszkoromtól a monokinis lányok erős csábítást jelentettek a vízzel szemben...
Vasmacs cikkét olvasva, amikor eljutottam "A Balatonnál se tudtak kiparancsolni a vízből- amikor már kékült a szám széle...” mondatig, belémhasított: hé ez rólam szól! Gumimatraccal felfedezni a nádast, iszapvárat építeni, vagy csak labdázni, ugrálni, tök mindegy volt, csak a parton ne kelljen lenni. Na jó, kamaszkoromtól a monokinis lányok erős csábítást jelentettek a vízzel szemben...
Talán 6 éves lehettem, mikor anci beadott a Komjádiba, fárasszák le ezt az örökmozgót. Königh Gyuri bácsi az ifi pólósokat edzette, így szomszéd kis srácként gyakran lógtam be hozzájuk a saját edzésem után.
Imádtam az öreget, néha én voltam az erőnléti edzés kelléke, a srácok engem dobáltak egymásnak. Amikor anci jött értem, elhűlten látta mindezt, és csak remélte, hogy kapura nem dobnak velem. Bár nem lettem élsportoló (becenevem pille volt, ami ebben a sportban nem az előnyös testalkatot jellemzi), a sportnak és edzőimnek sokat köszönhetek a mai napig.
Imádtam az öreget, néha én voltam az erőnléti edzés kelléke, a srácok engem dobáltak egymásnak. Amikor anci jött értem, elhűlten látta mindezt, és csak remélte, hogy kapura nem dobnak velem. Bár nem lettem élsportoló (becenevem pille volt, ami ebben a sportban nem az előnyös testalkatot jellemzi), a sportnak és edzőimnek sokat köszönhetek a mai napig.
13 éves koromban jött a lázadó korszak, kijelentettem, nekem elég a vízből, a heti 6 nap edzés, a haverokkal akarok lógni. Így a medence elmaradt, sokáig vízzel csak a nyaralások során találkoztam, vagy amikor egy-egy haver kitalálta, hogy átússza a Balatont, és kellett egy kísérő, akiről tudta kihúzza ha kell. Erre egyszer volt csak szükség, a céltól 300 méterre- de ez egy másik sztori.
Aztán jött a "barna ciklon". Feltette azt a triviális kérdést, hogy nem akarok-e búvár lenni? Azonnal rávágtam, hogy de igen, és csak azon kellett elgondolkodnom, hogy eddig ez miért nem jutott eszembe. Erre máig nincs magyarázatom, jó pár évet "elpazaroltam".
Az írás a következő lapon folytatódik!