Shine-ék minkét kompjutere levette 15:00 körül a repülés tiltást, miután bekapcsolt állatpotban átkeltek velünk a "hegyeken". Nem tudom, hány méter a maximum a Dahab és Sharm közötti wadiban, de már keresem. 1200 biztos nincs. Azt is írtam, hogy így utólag szerintünk sem az utolsó napon kellett volna mélyet merülni. És azért pontosítottam magam a konkrét időpontokkal, hogy ne csak a benyomások, hanem a tények is meglegyenek a rágózáshoz.A többi utast a kellemetlenségekkel nem mi, hanem Győzike és b. családja szívatta a repülőn, emiatt pl. lekéstük a végre megkapott felszállási engedély időintervallumát. A kedves rokont a biztonságiak nyugtatózták le.
Pont azért nem merült fel a "nem felszállás" gondolata, mert jól ismerem Egyiptomot.Minden ember szervezete másképp reagál, rajtam nem jött ki semmi. Azért írtuk le, mert ez nem a szokásos elfogyott-a-levegőm-fellőttem, hülye-volt-a-DM/buddy/OWD stb. eset, hátha más is okul belőle.

A csarnokban legfeljebb 20 fok lehetett, farmerdzsekiben is fáztam. A páromon meg egy rövidujjú póló volt csak. A száraz levegőtől végül pont úgy kiszáradt a torkom végül, mint időnként merülés közben a palackostól.

Biztos, hogy az a merülés az egyik jelentős kiváltó tényező volt, ezt mi is így gondoljuk. Viszont ha eleget iszik a hazaút napján is, akkor valószínűleg eseménytelen repülőutunk lett volna.
Még egyszer utánaszámoltam a naplóm alapján, hogy pontosak legyenek az adatok. A mélymerülés 12:12-kor ért véget, az utolsó merülésünkből ez után 15:34-kor jöttünk ki. A tünetek másnap este nyolc után, még a felszállás előtt jelentkeztek. Az előbb elszámoltam, nem volt 36 óra - az utolsó merülés és a tünetek között kb. 28,5 óra telt el.

Búvárbaleset, talán egy kicsit másképp...

Június utolsó hetét Dahabban törlöttük a párommal. Gyönyörű merülések, jó társaság, minden OK. Általában napi hármat merültünk, de ezt sem minden nap - bár általában mélyeket és hosszúakat, 40m/50-60 perc. Figyeltünk, nem kockáztattunk, terv szerint merültünk végig. Egy fordított duguláson kívül a jobb fülemben nem is történt semmi idevágó. Kicsit meg voltam valsz. fázva. Nagyon meleg volt persze, külön figyeltünk, hogy sokat, rendszeresen igyunk ásványvizet. Lement a hét, hazafelé készülődtünk, aztán a hazautazás napja másképp alakult, mint ahogy szerettük volna.
A gép 17:00-ra volt kiírva, mi még előző nap merültünk, de bőven a 24 órás szünet előtt. Igaz, a párom szeretett volna egy igazán mélyet merülni, így a kora reggeli csobbanásunk 55-ön állt meg. Másfél órával később egy sekély "Szeméttelepet" úsztunk levezetőnek. Itt a párom egy kicsit elfáradt, mert gyengébb az uszonya, jobban kellett tempóznia, mint nekem. Aztán pihentünk, sétáltunk, pakoltunk, ahogy az lenni szokott. A hazaút napján a bázison még ettünk, ittunk, aztán a transzfer fél kettőkor indult Sharmba. 40 fok, a sofőr szerint elromlott a légkondi, száguld keresztül a sivatagon, kb 1 óra őrült, fullasztó zötykölődés. A reptéren a gép már 19:00-val került fel az információs táblára, mi becheckoltunk. Megettük a maradék pizzát és megittuk a maradék vizünket, mert a belső ellenőrző ponton sem ételt, sem italt nem engednek át. Ekkor kb. 15:00 volt. Aztán vártunk, vártunk, vártunk... A várótér szép, új és nagyon hűvös, száraz a levegője. Fáztunk és vártunk. Szomjasak voltunk, de pofátlanságnak tartottunk 11 LE-t fél liter vízért. Gondoltuk, majd a gépen iszunk eleget. A gép felé végül nyolc után indult el a busz. Ekkor szólalt meg a párom, hogy fáj a karja, válla. A dekót először elvetettük, hiszen az utolsó merülésünk óta ekkor már a 36 órához közeledett a felszínen eltöltött időnk és eddig semmilyen tünet nem jött elő. Sok választásunk nem volt, felszálltunk a gépre azzal, hogy ha az emelkedéstől rosszabbodik, akkor ez bizony dekó. Rosszabodott, mégpedig gyorsan. Egyre jobban fájt és egyre nyúzottabb volt az arca, kezdett úgy általában is szarul lenni. Sok mindent nem tehettünk az éppen felszálló gépen, nyomkodtam a sztyuvit hívó gombot. Jött is, ahogy lehetett. Mondtam, egy kis vizet szeretnék, egy palackkal. Elég értetlenül nézett rám, mondtam, hogy búvárok vagyunk és a párom rosszul van, víz kell neki. Azonnal hozta. Megitta, mentem a következőért. Azt is megitta, aztán kezdett jobban lenni, csak nagyon fáradt volt. A fájdalom végül úgy 1,5 órával és 3 liter vízzel a felszállás után elmúlt és a maradék út a párom részéről alvással és a vécére járással telt.     Mi azt tanultuk ebből, hogy a dehidratáció komoly veszély, még a merülések után is legalább 48 óráig inni kell - sokat, akkor is, ha reptéri áron mérik. Meg hogy a mélységi kísérleteket nem az utolsó napon kell eljátszani, még akkor sem, ha ez és a felszállás között több, mint 36 óra is eltelt.