Bobály Mihály búvároktató, búvárfotós
Interjú1/2. oldal
Beszélgetőtársunk menedzseri munkáját hagyta ott a búvárkodás kedvéért, majd miután hazatért, újra szembesülnie kellett a civilizáció azon áldásaival, ami miatt szívfájdalom nélkül hagyta itt Magyarországot.
"Engem ott elkényeztettek"
Mikor kezdted a búvárkodást?
Durván tíz éve búvárkodom, és a mai napig nagyjából 900 merülésem volt, de ebből 450 a Balin töltött két év alatt jött össze. Egy karib-tengeri próbamerülésen akadtam horogra, utána végeztem el a tanfolyamot. Egy lendülettel, majdnem egy év alatt jutottam el a Divemaster fokozatig.
De ekkor még nem volt szó külföldi munkáról? Nem, a barátainkkal szerveztünk túrákat, ahol a minősítés igazán nem számított, buliból merültünk. Mindenesetre egyszer-kétszer bepaliztak, akaratom ellenére kezdők vezetését bízták rám, és így tanultam meg, hogy idegen helyen ma is inkább csak az Advanced kártyámat mutatom fel, nem pedig az oktatóit.
És hogy jött a bali kapcsolat?
Egy időben minden évben 3-4 túránk volt, aránylag rendszeresen. Egy alkalommal sikerült olyan kedvező repülőjegy-ajánlatra bukkanni, hogy belevágtunk egy bali túrába. Ott megismerkedtem egy német búvárral, aki akkor kezdte beindítani a vállalkozását, és vele a későbbiekben is tartottam a kapcsolatot. Tőle kaptam egy levelet 2000-ben, hívott, hogy szívesen látna a búvárbázisán.
Mit hagytál itthon?
Előtte cégeket vezettem, de túl sok hülyeséget láttam itt Magyarországon, úgy éreztem, hogy nem valós értékek szerint éljük az életünket. Egyszerűen nem tudunk mindent feldolgozni magunkban. Nekem az egészből elegem lett, kíváncsi is voltam, mi vár rám, belevágtam. Jött az ajánlat, és nagyjából negyven nap múlva, mire az összes vízumdolgot elintéztem, már kint voltam. Elsőként egy nagyon kemény oktatói tanfolyamot kellett megcsinálnom.
Tehát azonnal rámozdultál a felkérésre?
Igen, más másnap ment az igenlő válasz.
És nem féltél idehaza hagyni mindent?
Naná, hogy féltem, és miután hazajöttem, rájöttem, mitől is féltem. Azóta sem találok igazán vissza a szakmámba, mert mindenki azt hiszi, a két év alatt mindent elfelejtettem. De azt hiszem, ez inkább őket minősíti, nem engem. Mégis, nem volt ez rossz így, nem bántam meg semmit. Az első fél év alatt fogytam 16 kilót, meg kellett szoknom, hogy mindig angolul kellett beszélnem, de hamar belejöttem. Voltak furcsa helyzetek, amikor például kinn volt egy magyar csoport, tehát egy időben kellett angolul, magyarul, indonézül kommunikálnom. Estére viszont annyira elfáradtam, hogy szinte össze-vissza beszéltem mindenkihez, minden nyelven.
Az időre, amit ott töltöttél, hogy emlékszel vissza, inkább munka volt, vagy jól is érezted magad?
Azért csak kijött belőle egy könyv! Rengeteget fotóztam. De az első időkben nem volt könnyű dolgom, amíg sikerült megértetni, mit is akarok. A bázison volt egy német srác, és rajta kívül csak helyiek, negyvenen. ők viszont soha nem hajlandóak felelősséget vállalni semmiért. Amikor elegem lett, felvettem a cuccom, gépet a kézbe, és merültem. A 450 merülésemből 150-200 az én fotós merülésem volt.
A kinti tapasztalataid alapján mi a véleményed, valóban okolhatóak a búvárok a korallokon okozott károkért?
Én úgy látom, hogy a természet egy pillanat alatt sokkal nagyobb pusztítást képes végezni, mint akármennyi búvár, de azt is megtapasztaltam, hogy bámulatosan gyors lehet a regenerálódás. A bázison mi kialakítottunk egy rendszert, aminek a révén a szennyvíz nem jutott közvetlenül a vízbe, de a többi bázis nem foglalkozott ilyesmivel, minden ömlött a tengerbe. És az a furcsaság derült például ki, hogy a több tápanyag miatt ezeknek a szennyvízbeömlőknek a környékén dúsabbak voltak a korallok, sőt, mélyebben is meg lehetett őket találni. Persze azért az is előfordul, hogy az ember rombol. A sziget másik részén egy csodálatos fehér homokos parton szállodákat kezdtek építeni, és legolcsóbb építőanyagnak az öbölből kibányászott korallt találták. A szállodák megépültek, viszont a hullámokat többé nem állította meg semmi, eltűnt a fehér homok, sőt, a talaj is erodálódni kezdett, és ma három méter magas betonfallal próbálják ezt megállítani. Vendégek viszont nincsenek, üresen áll a sok felépült hotel. Velünk pedig olyan fordult elő, hogy egy óvott, védett, gyönyörű korallfalunkat egy hatalmas eső miatt a vízbe mosott homok gyakorlatilag teljesen betakarta, mindent elpusztítva. Ott hiába volt minden erőfeszítés. Ezen a téren is sokat tanultam a kint töltött idő alatt.
Hazafele is hívtak, vagy magadtól akartál jönni? Volt közben egy szeptember 11., ami riasztó élmény volt. A világ végén voltam, reggel fél hétkor dörömböltek az ajtómon, hogy kitört a világháború, mert megtámadták Amerikát. Rettenetesen lassú internetünk volt, és ott lestük a híreket. Utána egy évvel októberben pedig Bali szigetén, Kutában robbantottak, meghalt 200 ember. A kollegám még napokkal később is sokkos állapotban volt, mert 200 méterre üldögélt a helytől egy kávézóban. A helyi tévék döbbenetes képeket adtak le, amik szerencsére nem jutottak el máshova a világban. Az összes foglaltsági ráta 70 százalékról 3 százalékra zuhant Balin, és az én jutalékom a forgalomtól is függött. Megmondom őszintén, én is megijedtem egy kicsit, hiszen Indonézia mégiscsak a világ legnagyobb muzulmán országa.
Ezek után hazajöttél és belecsöppentél a nagy magyar valóságba.
Azt hittem, hogy a kint töltött két év alatt idehaza csillapodott az a nagy vadkapitalizmus. Az első két hónapban teljesen jól éreztem magam, még a nyugalom honolt bennem. A boltban mosolyogtam az emberekre, kedves voltam, de Magyarországon teljesen futóbolondnak néztek. Rá kellett jönnöm, hogy sem a politikai, sem az üzleti kultúra nem javult, sőt, inkább romlott. Ha most lenne lehetőségem, hogy visszamenjek, nem haboznék. Csak hát Indonéziában sokba kerül egy külföldit foglalkoztatni, drága a munkavállalási engedély.
És ha más lehetőség, más ország jönne szóba?
Engem ott elkényeztettek. Nagyon sok ember gondolja, hogy ha oktatóként elmegy dolgozni a világ végére, az milyen jó. De ez csak álom, hiszen ez egy kőkemény meló, amit ráadásul a testeddel végzel. Hiába a hobbid a munkád, amit szeretsz, minden szépsége elvész, amikor a tanítványaiddal merülsz. Reggel korán kell kelni, este tizenegykor még a vendégekkel kell beszélgetni. Én viszont nem egyszerű oktató voltam, aki csak egy beosztott, hanem a bázist vezettem. Nem csak a búvárkodás tartozott hozzám, hanem a szállás, az étterem, a beach bar, tárgyaltam az ügynökségekkel, és így tovább. Ha kellett, akkor oktattam is. Arra nagyon figyeltünk, hogy biztonságban menjen a merülés. Az ott töltött két évem alatt két balesetünk volt, amikor a búvár dekókamrába került, de mind a két esetben a búvár hibájából következett be a dolog. Például egyszer egy német búvár csinált egy 80 méteres merülést, kihagyott egy napot, majd utána két 50 métereset (a szerk. megjegyzése: a sűrített levegős merülések maximális mélységére hiába van ajánlás, nyilván nincs betonfal 40 méteren), és ezután jött a dekókamra.
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Kecskemét
