Szakmai körökben már a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy egy alacsony látótávolsággal rendelkező, szűk barlangból nemhogy búvártudással nem rendelkező, de még úszni sem tudó, több hetes bezárást elszenvedő gyerekeket kihozni nem könnyű. Ezért is volt hihetetlen, amikor azt állították, két kísérőbúvár között simán kiúsztak a gyerekek. Egy ilyen hely a legtöbb képzett felnőtt búvár, sőt akár barlangi tapasztalattal rendelkezők számára is kihívás lenne. Emlékezzünk csak a Kossuth-barlangban történtekre, ahol a bent rekedt képzett búvár sem vállalta a víz alatti kijutást, ezért ki kellett bontani a barlangot. A most nyilvánosságra került a információk szerint Thaiföldön sem úgy történt, ahogy mondták.

A történetre emlékszünk: 12 gyerek és az edzőjük mászott be egy barlangba kalandvágyból, de a hirtelen lezúduló eső miatt bennrekedtek egy száraz részen, távol a bejárattól. Hosszú, szűk, vízzel teli járatokon kellett kijutniuk, ami olyannyira veszélyes volt, hogy az útvonalat kiépítő egyik búvár életét vesztette. Végül mentőbúvárok hozták ki őket napokon át. Az akkori kommunikáció szerint erős segítséggel, és a pánikrohamok megelőzésére kapott enyhe nyugtatók segítségével ugyan, de a gyerekek úsztak ki a járatból.

Az ABC Australia délkelet-ázsiai tudósítója, Liam Cochrane azonban egy most megjelent könyvében (címe: A Barlang) azt állítja, hogy nem volt ennyire sima a dolog.

“A kedélyek megnyugtatására a szülőknek azt mondták, a fiúkat megtanítják merülni, egy légtömlővel kötik őket össze, és kiúsznak egy búvárral maguk előtt, és egy másikkal maguk mögött." De ez nem volt igaz - írja Cochrane a könyvben. "Akik voltak benn elárasztott barlangban, azok tudják, hogy egy tapasztalatlan gyerek nem tud végigmenni egy ilyen iszapos és alattomos akadálypályán."

A szerző szerint az egyetlen remény az volt, hogy elkábítják őket, fullface maszkot kapnak az arcukra, és egyszerűen kihozzák őket a tapasztalt búvárok. Életbevágó volt, hogy a maszkok jól illeszkedjenek, különben megfulladtak volna, teszi hozzá. Azt is írja Cochrane, hogy a rendelkezésre álló maszkok közül csak négy volt elég kicsi ahhoz, hogy illeszkedjen a fiúkra, és még ezek is túl nagyok voltak a legkisebbeknek.

A műveletet egy helyi uszodában gyakorolták a búvárok, titokban. Három hasonló korú gyerekkel tréningeztek, egy kis- egy közepes és egy nagyobb termetűvel. Maszkot tettek rájuk, nyugton kellett maradniuk, majd arccal lefelé vitték őket a víz alatt. Az edzés sikerrel járt, de ez még semmire nem volt garancia a piszkos, átláthatatlan, szűk barlangi vízben.

Az első gyerek, akit kihoztak, 14 éves volt. A fiúnak le kellett nyelnie egy kis Xanaxot, aztán mindkét lábába ketamin- és atropininjekciót kapott egy ausztrál búvárorvos-aneszteziológustól, Richard Harristől. A gyerekeket kint Harris munkatársa, Craig Challen, egy nyugalmazott állatorvos várta. Állítólag ők ketten diplomáciai mentességet kértek a thai kormánytól, hogy ha az igyekezet ellenére mégis meghal valaki, akkor ne kelljen kitenniük magukat a thai igazságszolgáltatásnak. A ketamin altatásra, az atropin a nyálelválasztás tompítására kellett, hogy ne fulladjon meg a gyerek a saját nyálában.

Az injekciótól a gyermek elvesztette az eszméletét. Ezután búvárruhába tették, a mellkasára palackot erősítettek, és kapott egy teljes arcmaszkot. Fél perccel később a gyerek légzése normálisra visszaállt, ekkor összekötötték a csuklóit a háta mögött, hogy ha véletlen felébred akkor se tudja letépni a maszkot, vagy kárt tenni magában vagy a mentőbúvárban.

A fiút ezután nagyjából olyan pózban hozta ki a búvár, a brit Jason Mallinson, mint ahogy az ejtőernyő-oktató és a civil van egymás ölében összekötve egy tandemugrásnál, teszi hozzá az újságíró. Amikor átért a gyermek az első vízkamrán, az orvosok ellenőrizték az állapotát majd továbbindultak a következő kamrába. Minden kamrában folyamatosan ellenőrizték, hogy jól van-e. Mivel a ketamin csak egy órán át hat, ezért többször is be kellett neki adni előre elkészített fecskendőket az úton. Az első nap négy, a következő nap is négy, utolsó nap öt embert hoztak így ki.

A két legnagyobb veszély az volt, hogy felébrednek a gyerekek, illetve, hogy nem zár jól a maszkjuk. Ez állandó aggodalom volt a mentőcsapatnál. Mindegyiküknél volt egy kemény pillanat: amikor az elaltatott gyerekeket levitték a víz alá, mindegyikük légzése 30 másodpercre abbamaradt.

Az egyik gyermek nehezen viselte az altatást, rendszertelen lett a légzése, fél órán át kellett várni a barlangban fekve, a légútjait szabaddá téve, hogy problémamentesen elindulhassanak vele. Egy másikuk lába egy drótba akadt be a víz alatt, ott a búvárnak kellett elvágnia a drótot, hogy továbbhaladhassanak - állítja az tudósító a könyvében. Természetesen az sem biztos, hogy az ott megjelentek a valóságot tartalmazzák, de búvár szemmel nézve nagyobb az esélye, mint az eredetileg hivatalosan kommunikált meseszerű kiúszásnak.

A barlangnak egyébként utóélete is lett. Nem sokkal azután, hogy az utolsó búvár és tudósító is elhagyta a barlang környékét, megjelentek a turisták, akik a posztok alapján népszerű turistalátványossággá változtatták a barlang bejáratát. A barlang a turisták elől le van zárva, de három környező barlangba le tudnak menni, valamint egy múzeumot is terveznek építeni a helyiek, ami a mentést dokumentálná.

[ Index fordításának felhasználásával ]