Az Adriai-tenger
Tudomány3/4. oldal
Az Adriai-tenger élővilága
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Az Adriára időnként bevándorló 8-10 méter hosszú planktonszűrögető óriáscápa (Cetorhinus maximus), nem csak az Adria, hanem a Földközi-tenger legnagyobb halféléje is egyben. (Az óriáscápák a búvárszezonon kívüli időszakban, február és március között bukkanhatnak fel a legnagyobb valószínűséggel.) Az előbbihez hasonlóan, a heringcápa alakúak rendjébe (Lamniformes) tartozó, és ma már nagyon ritkává vált nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), egészen az 1950-es 60-as évekig rendszeresen felvándorolt az Isztriai-félszigetig. Egykor a Kvarner-öböl a mediterrán nagy fehércápa populáció negyedik legfontosabb radiánspontja volt a Földközi-tenger térségében. Az Adriai-tenger leggyakoribb őshonos nagytestű cápaféléje, a kecses megjelenésű, és nyílt-tengeri életmódot folytató kékcápa (Prionace glauca). A kékcápák felbukkanása július és szeptember között a legvalószínűbb a partoktól távoli nyílt-tengeren, a Kornatok térségétől egészen az Isztriai-félszigetig. A kékcápákon kívül, szintén a nagy szardíniarajokat követve tűnnek fel alkalmanként a heringcápák (Lamna nasus), amelyeket igen gyakran összetévesztenek a nagy fehércápával. Május és augusztus között, elsősorban a dél-adriai nyílt vizeken lehet esetenként észlelni egy-egy sebes úszású röviduszonyú makót (Isurus oxyrinchus). A rájafélék (Rajiformes) közül különösen gyakori a nokturnális (éjszaka aktív), és a parti sekély vizeket kedvelő kistestű márványos zsibbasztórája (Torpedo marmorata). A közepesen mély vizek lágy üledékes aljzatát kedvelik a tüskésráják (Raja clavata), míg a nagyobb, jellemzően 20 méternél mélyebb vizek sziklás, detrituszos aljzatán fordulhat elő a méteres hosszúságot is elérő foltos rája (Raja montagui).
A csontoshalak osztályát (Osteichtyes) a búvárok vélekedésével szemben, nem csak a tenyérnyi apróságok reprezentálják az Adrián. Az Adriai-tenger legnagyobb testű csontoshala, a ma már a kihalás széléig lehalászott kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus), amely ha megéri az öregkort, elérheti akár a három méteres testhosszúságot is. Az adriai nyílt vizek másik ritka csontoshal óriása a 3-4 méter hosszú közönséges kardhal (Xiphias gladius) , amellyel sajnos leginkább a partmenti éttermek étlapján találkozhatunk, drága csemegeként. Az adriai sziklazátonyok környékének leggyakoribb rajhala a trópusi korallsügérek családjába (Chromidae) tartozó barna korallsügér, vagy baráthal (Chromis chromis). Késő tavasszal és nyár elején gyakran láthatunk a sekély vizek sziklahasadékaiban világítóan pompázó kék "neonokat", amelyek nem önálló fajok, hanem a barna korallsügérek ivadékai. Szintén nagyon gyakoriak a durbincs-félék családjába (Sparidae) sorolható fajok. Tömegesen észlelhetjük a viszonylag nagyobb kétsávos kecskedurbincsokat (Diplodus vulgaris), a hegyesdurbincsokat (Puntazzo puntazzo), a feketedurbincsokat (Oblada melanura), vagy a parti sziklákra tapadt moszatokat népes rajokban legelésző, aranycsíkos magashátú durbincsokat (Sarpa salpa). A kietlen homokos aljzaton gyakran megfigyelhetjük az üledéket túró ezüstös durbincsot (Lithognathus momyrus), vagy a sziklák felett suhanó, a család legméretesebb, egy méteres hosszúságot is elérhető tagját, a tengeri fogast (Dentex dentex). A sziklahasadékok és a hajóroncsok zárt, sötét tereinek lakója a két méteres hosszúságot is elérő, éjszaka aktív tengeri angolna (Conger conger).
A muréna-félék családját (Murenidae) egyetlen faj képviseli az Adrián, a közönséges muréna (Murena helena), de ez a faj csak a közép és dél-dalmát vizeken fordul elő, az észak-adriai területről hiányzik. Az ajakoshalak családja (Labridae) szintén fajokban gazdag csoport az Adrián. Legnagyobb, és igen gyakori képviselőjük a zöld és kék színekben pompázó fekete-tengeri ajakoshal (Symphodus tinca). A legelterjedtebb ajakoshal-féle, a szivárványhal (Coris julis), amelynek hímjei pompás, ragyogó, vörös és zöld csíkot viselnek az oldalukon. A Földközi-tenger legszínesebb ajakoshala, a pávahal (Thalassoma pavo) viszont nem honos az Adrián. A dús tengerifű-mezőkön, - hasonlóan a trópusi korallzátonyokhoz - jól szervezett tisztogató állomások működnek. Az adriai tisztogatók, az alig 10 centiméter hosszú feketefarkú ajakoshalak (Symphodus melanocerus) válogatás nélkül megszabadítják ügyfeleiket a parazitáktól. Az adriai hűvös mélyvizek különösen kedvezőek az atlanti eredetű tőkehal-félék (Gadidae) számára. Hajóroncsokon merülve, és a belső terekbe világítva azonosíthatjuk a kistestű francia tőkehalak (Trisopterus luscus) tömött rajait. A nyílt mélyvizek lakója a hek (Merluccius merluccius), míg a félénk, és roppant bizalmatlan villás tőkehalat (Phycis phycis) üregek, hasadékok előtt strázsálva pillanthatjuk meg. A fűrészes sügérek (Serranidae) családjának leggyakoribb adriai tagja, az enciánkékes színű hasfoltjáról és fekete sávjairól jól felismerhető betűs sügér (Serranus scriba).Szintén barlangokban és roncsok belsejében találkozhatunk az éjszaka aktív, mérgező tüskékkel rendelkező sziklahal félékkel (Scorpenidae).
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 3.7) könnyű körülmények 
Budapest
