A nedves rekompresszióról
A búvárkodásrólIdőnként felmerül a kérdés, hogy mi az a nedves rekompresszió- és miért nem javasolt.
Van valami, amit le kell szögezni az elején: egy nem dekompressziós merülésnél, amikor valami okból valaki a biztonsági megállót nem tartja be, majd visszamegy 4-5 méterre pár percre, nagyon messze áll a valódi nedves rekompressziótól. Utóbbi lehetőségként akkor merülhetne fel, ha a búvár a merülés(ek) után bizonyos idővel rosszul lesz és a dekompressziós betegség tüneteit mutatja. Egyből felmerül az a probléma, hogy a tünetek diagnosztizálása is inkább szakembert kívánna, aki dönthet és dekompressziós kezelést javasolhat. Egy átlagos sportbúvár a maga maximum egy napos elsősegély tanfolyamával nincs abban a helyzetben, hogy pontos diagnózist állítson fel.Magának a dekompressziós kezelésnek a megtervezése is komoly szaktudást igényelne értelemszerűen. Olyan ad-hoc ötletekkel, mint hogy menjen vissza a búvár pár percre tíz méterre, inkább csak bajt okozunk. A kamrában végzett dekompressziós kezelés fontos eleme az, hogy hosszú időre nagyobb mélységnek megfelelő nyomásra viszik a búvárt, tiszta oxigén(!) belégzése mellett. Ha csak levegős víz alatti kezelésről van szó, akkor akár 30 méteres vagy nagyobb mélységben kellene a víz alatt eltölteni a nedves rekompresszió során némi időt, majd még hosszabbakat a következő, sekélyebb megállók során. (Ezen az oldalon kicsit alaposabb leírást találhattok az elméleti háttérről.)
Tehát, hogy lássuk a veszélyeket: van egy dekós tüneteket produkáló búvár, aki esetleg remeg, öklendezik, legyengült. őt kellene levinni a víz alá nagy mélységre, majd lépcsőzetes megállókat tartani, összességében akár 2-3 órán vagy még hosszabb időn át! Tehát lennie kell ennyi rendelkezésre álló levegőnek, és nem csak neki, hanem a kísérőjének is, és bízni kell benne, hogy nem hűlnek ki és nem lesz a dekóbeteg még rosszabbul. Ugye nem kell ecsetelni, hogy milyen következménnyel járna az, ha a búvárt, aki már a nedves rekompresszió előtt is tüneteket produkált, rosszulléte vagy a kihűlés miatt hirtelen fel kellene hozni 25-30 méterről. Ez a forgatókönyv sokkal rosszabb, mint a fedélzeti oxigénadás és mielőbbi kórházba juttatás. Azt se felejtsük el, hogy ha egy napi merüléssorozat végén, a hajó sekélynek számító utolsó horgonyzóhelyén jelentkezne a tünet, akkor a kezeléshez szükséges nagyobb mélység még csak meg sincs. Manapság, amikor a legtöbb búvár úticélon elérhető távolságban vannak a kamrák, a part helyett a nyílt tenger felé indulni a nagyobb mélység megtalálásának érdekében nem tűnik ésszerűnek.
A nedves rekompresszióra vonatkozó ismeretek egy időben megjelentek bizonyos, a búvárkodásról szóló könyvekben. Amikor a rosszul értelmezett "kezelések" eredménye még nagyobb baj lett, a tankönyvekből kimaradt ez a rész. A BSAC például a nyolcvanas évek legelején változtatta meg a könyveit, és a fentihez hasonló érvekkel igyekeztek elmagyarázni például a Diver magazinban, miért nem javasolt a sportbúvárok gyakorlatában a nedves rekompresszió. Ma az ilyen jellegű felvilágosításból inkább csak a tiltás maradt meg az emberekben, ami akár elegendő is lehet, de nem nehéz igazolni, miért nem jó ez a módszer.
Persze érdekességként azt is meg lehet említeni, hogy az egyik Diver magazinban 1982-ből, ahol kifejtik a nedves rekompresszióval kapcsolatos problémákat, írnak az év búvárának választott férfiről is, aki egy nedves rekompresszió megtervezése és végrehajtása miatt részesült ebben az elismerésben. Ez ellentmondásosnak tűnhet, de ehhez képest pont azt mutatja be, hogy mi minden kell egy ilyen eljárás sikeréhez. A sérült több száz kilométerre volt minden dekókamrától, és a búvár, aki segített neki, másfél évtizedes profi búvári háttérrel rendelkezett. Méghozzá nem sportbúvárként, hanem ipari búvárként, katonai kiképzőként és kamratechnikusként is szerzett gyakorlatot. Képes volt arra, hogy a korábbi merülések adatai és a tünetek alapján, a rendelkezésre álló táblázatokból dolgozva kialakítsa a profilt, és a búvár kísérőjeként vigyázni is képes volt rá. (Érdekességként, ez volt a nedves rekompresszió profilja: 31 méteren 10 perc, 12 méteren 5 perc, 9 méteren 20 perc, 6 méteren 30 perc, 3 méteren 45 perc.) A történet pont arra mutat rá, hogy nem csak átlagos hobbibúvárok, de sportbúvár oktatók sem túl gyakran vannak a tudásnak a birtokában, ami ehhez a kockázatos módszerhez kellene, és a világ is sokat változott azóta, mert több a kamra, a hajókon is van oxigén. Végül még egy adalék: a nedves rekompressziós kezelés ebben az esetben is csak enyhítette a tüneteket. Amikor szállítani lehetett a sérültet, kórházban fejezték be a kezelését, tehát az orvost így is, úgy is fel kell keresni. Jobb előbb, mint utóbb.
Egy szó mint száz, a nedves rekompressziót érdekességként talán érdemes ismerni, viszont gyakorlati alkalmazása minden szempontból túl kockázatos ahhoz, hogy a búvárgyakorlatban bármilyen helyzetben felmerülhessen. A jól felszerelt búvárhajón lennie kell tiszta oxigénnek vészhelyzetre, és a legtöbb helyen van elérhető közelségben orvosi segítség is. Dekóbetegség gyanúja esetén ezeket kell választani, és ha van képzett oktató vagy merülésvezető, tőle is azt lehet elvárni, hogy a vészhelyzeti tervnek megfelelő segítségnyújtást és riasztást hajtsa végre, ne pedig nedves rekompresszióval kísérletezgessen. Azt pedig talán már mondani sem kellene, hogy egyébként is konzervatívan és óvatosan igyekezzünk merülni, hogy semmi ilyesmire ne legyen szükségünk.
GR
(átlag: 3.8) könnyű körülmények 
Málta
