Kuba - az Antillák gyöngyszeme
Utazási élmények3/4. oldal
A merülési program szerint, melyet még este mindenki megkapott, kilenckor volt találkozónk az igényesen felszerelt, kubai vezetésű bázison, mely alig harminc méterre volt a szobáinktól. Kipakolás, adminisztráció és egy alapos briefing után elkezdtük bepakolni a felszereléseket egy rendkívül öreg buszba, mellyel ezek után a félsziget végében várakozó hajóhoz vittek bennünket. Utunk során hol sós lápok mellett, hol zöld dzsungelen keresztül mentünk, előbb nagy csapat flamingó, később táplálékra várakozó keselyűk mellett elhaladva.
A nagy szél miatt nem volt egyszerű kihajóznunk a Nuevitas öbölből az első zátonyig, de a búvármaszk hamarosan eltakarta a falfehér arcokat... Az első merülés hozta az elvárásainkat. Többnyire a színes lágykorallok, szivacsok látványa volt jellemző, de a legyező- és kőkorallok néhány fajtáját is megcsodálhattuk, köztük a fekete korallt is. Egy mélyebb kanyonban kezdtük a merülést, majd egy alagúton átúszva egy másikban folytattuk. A megszokott zátonylakó halakon kívül gyakran találkoztunk fél méternél nagyobb halakkal is. A második naptól többnyire a két kishajót használtuk merüléshez, melyek közvetlenül a bázis elől indultak. Az utazás minden esetben kevesebb volt tizenöt percnél, és a parttal párhuzamosan, több kilométer hosszan húzódó korallzátony 35 különböző merülési pontjainak egyikéhez vezetett. Három merülhető hajóroncs is volt a térségben, ebből kettőt, a Pizzarát és a Morterát már másnap megnézhettük. Az előbbit a fa szerkezete miatt jobban megviselte az idő, de a második egy ötven méteres fémtestű hajó volt, kiváló állapotban és sűrűn benőve korallokkal- mint egy mesterséges zátony, életteret biztosítva élőlények ezreinek.
Emlékezetes merülés volt még a Cueva Honda barlang. Ez valójában egy üreg volt, és az egyediségét az adta meg, hogy a legbelső kis fülkéjében egy Mária szobrot helyeztek el, mely vigyázó szemeit veti a búvárokra és a felszínen hajózókra egyaránt. Különleges látványt nyújtott az alig félméteres kis szobor a lámpáink fényében, az üveghalak folyamatosan kavargó örvényében. Kifelé haladva és a lámpákat lekapcsolva a barlang bejáratán a fény úgy szűrődött be, mintha egy gyönyörű kék ablak lenne.
A megszokott halakon kívül gyakran találkoztunk méternél nagyobb barrakudákkal, óriás fűrészes sügérrel, egészen közelről fényképezhettünk egy nagyjából másfél méter átmérőjű tüskés ráját, illetve nem túl közelről sajnos, de végre láttunk manta ráját is, amint méltóságteljes "szárnycsapásokkal" úszott ki a látómezőnkből.
Santa Lucia különlegességét szándékosan a végére hagytam. A Nuevitas csatorna, melyen első nap a nagy hullámzásban kihajóztunk, az öbölt köti össze a nyílt óceánnal. A szinte folyó szélességűre szűkülő csatornában az apály-dagály váltakozása miatt egész nap erős az áramlás, emiatt a víz nagyon gazdag táplálékban, és ez odavonzza a nagy ragadozókat. A merülés neve Cápa Show, de vajon ezt a cápák is tudják-e, kérdeztem a vezetőnktől, aki válasz helyett csak sejtelmesen mosolygott rám. Megint az öreg busszal mentünk a csatorna partjára, ahol mindent beborított a rozsdás törmelék. A Nuestra Senora de Alta Gracia nevű hajó pár évtizeddel ezelőtt egy viharban a partnak ütközött, majd az évek alatt a kilógó rész az enyészeté lett és ennek nyomait láthattuk a parton.
Áramlás árnyékban a roncs mellett, mely még így is közel 60 méter hosszú volt, haladtunk lefelé egészen a hajócsavarig, ahol is a búvárok félkört alkotva a vezető bal oldalán, mi, a fotósok pedig a jobb oldalán várakoztunk a homokban térdelve. Vezetőnk ekkor feldarabolt halszeleteket vett elő és valóban, alig néhány másodperc múlva megjelent az első cápa. 3-4 méter hosszú bikacápa volt, melyet szinte azonnal újabb és újabb követett, egészen addig, míg hét cápa nem körözött előttünk. A halszeletet feléjük nyújtva, mozgatva próbálta a vezetőnk jobban felcsigázni a cápák érdeklődését. Először óvatosan, néhány méteres távolságot tartva úszkáltak előttünk, majd végre az első felbátorodott annyira, hogy elvette a halszeletet. Azt újabb és újabb követte megközelítően tizenöt percen keresztül. A legbátrabb cápa még az egyik búvártársunk kameratokjára is ráharapott finoman, majd érezve, hogy ez nem táplálék, hirtelen elszáguldott.
Mivel a merülési időnk lejárt, a roncs másik oldalán indultunk felfelé. A belső terekbe, nyílásokba bevilágítva igyekeztünk minél többet felderíteni a hajóból. Egyik üregbe éppen egy hatalmas languszta húzódott vissza bennünket észrevéve, egy másikból közepes méretű pöttyös muréna nézett ki kíváncsiskodva. A roncs sekélyebb részénél olyan gazdag élővilággal találkoztunk, melyet csak a Vörös-tenger legszebb részeinél szokhattunk meg. Még több órával a merülés után is olyannyira a látottak hatása alatt voltunk, hogy végül is két nappal később a merülést a kérésünkre meg kellett ismételni. Szinte minden hasonlóképpen történt, csak a cápák között most egy hatalmas fűrészes sügér is próbálkozott, de végül is nem volt elég bátorsága elvenni a halat. Vezetőnk is próbált valami pluszt adni nekünk az előzőhöz képest és most néhányszor a szájában tartva kínálta a halszeletet a cápának, míg az egyik valóban ki nem vette onnan! Cápát láttunk már eddig is a merüléseink során, de szájból szájba etetni őket, ilyet még soha.
Ha nem láttunk volna egyetlen cápát sem, akkor is mindenkinek ajánlhatnám a Shark’s Friends búvárközpontot, ahol a barátságos légkör, profi szervezés, kiváló felszereltség, magasfokú búvárvezetői tudás és nagyfokú segítőkészség jellemezte azt a nyolc napot, amíg itt merültünk.
Az írás a következő lapon folytatódik!