Viszlát és kösz a halakat!
Tudomány2/3. oldal
A jelölés után mindkét állat sokkal gyorsabban úszott oda a tükörhöz, mint mikor nem festették be őket, és ott alaposan megvizsgálták a testüket, és olyan testhelyzetet vettek fel, hogy a jelölt testrész a lehető legjobban látszódjon a tükörben. Ez azt bizonyítja, hogy előzőleg felismerték, hogy önmagukat látják a tükörben.
A delfin tehát egyike azon kevés állatfajoknak, amelyek képesek felismerni önmagukat a tükörben. Mivel a delfin és az emberszabású majmok csak nagyon távoli rokonai egymásnak, agyfelépítésük is különbözik egymástól. Ennek ellenére sok tekintetben hasonló elmebéli, kognitív képességekkel rendelkeznek. Sok kutató ezt a két állatcsoport konvergens evolúciós fejlődésével magyarázza. Ez azt jelenti, hogy bár szerveik eredete eltérő, de a hasonló szociális környezet hasonló viselkedéstípusok fejlődését segítette elő.
Eszközhasználat
Számos más viselkedési konvergencia is megfigyelhető a delfinek és az emberszabásúak között. Ausztrália partjainál figyelték meg Michael Krützen és munkatársai az Új-Dél-Wales-i Egyetemről, amint a delfinek tengeri szivacsokat viselnek az orrukon, és így kutatják át az aljzatot, a szivacsokat mintegy kesztyűként használva, védve orrukat a sérüléstől. Mint később kiderült, a szivacshasználat nem jellemző minden delfinre a környéken. Megvizsgálták a szivacsot használó delfinek mitokondriális DNS-ét (ez a típusú DNS csak anyai ágon öröklődik), és azt találták, hogy ezek az egyedek közeli rokonai egymásnak. Felmerülhet, hogy a viselkedést öröklött faktorok határozzák meg, a magatartás azonban nem minden rokonban jelenik meg, így ezt a lehetőséget a kutatók kizárták. Arra következtetnek, hogy a szivacsok használata kulturálisan adódik át a csoporttársak között, leginkább a lányok tanulják anyjuktól. Szinte kizárólag nőstények használnak szivacsokat. Krützen azt feltételezi, hogy ennek oka a hím és a nőstény delfinek eltérő szociális viselkedése. A hímek már fiatal koruktól kezdve inkább más hímekkel tartanak, és kevesebb időt töltenek anyjukkal, míg a nőstények hosszabb ideig anyjuk közelében maradnak, és gyakrabban kutatnak egyedül a tengerfenéken élelmet keresve. őnekik így több lehetőségük van a viselkedés eltanulására és többet is profitálhatnak egy effajta eszköz használatából.
Hasonló kulturális viselkedés-átvételre lett figyelmes Michael Noonan, a buffalói Canisius College kutatója, amikor fogságban tartott kardszárnyú delfineket vizsgált. Egy négyéves hím addig ismeretlen madárfogási technikát fejlesztett ki: visszaöklendezett halakat köpött ki a víz felszínére, és alattuk várt, nyitott szájjal. Mikor egy-egy sirály megpróbált elcsenni egy halat, ő hirtelen összecsukta állkapcsait, és elkapta a madarat. A feljegyzések szerint napjában háromszor-négyszer járt sikerrel. Az újonnan kifejlesztett viselkedést megfigyelte a többi egyed, és az néhány hónapon belül teljesen elterjedt az összes ott tartott kardszárnyú delfin között.
A delfinagy evolúciója
Egy viselkedési jelenség vizsgálatakor az etológusok mindig négy alapvető kérdésre keresik a választ: mi a viselkedés mechanizmusa (tehát "hogyan" csinálja az állat), mi a funkciója (hogyan segíti az egyed túlélését és szaporodását), hogyan változik a magatartás az állat élete során, illetve mely evolúciós lépcsőfokokon keresztül fejlődött a múltban. Ez utóbbi kérdés a legnehezebb, hiszen itt csak fosszíliákra tudunk hagyatkozni, megkövesedett maradványokból kell következtetnünk a régvolt viselkedésre. Lori Marino és munkatársai az amerikai Emory Egyetemen erre vállalkoztak, amikor komputertomográffal (CT) megvizsgáltak 66 ősi delfinkoponyát, majd ezeket összehasonlították 144 jelenkori koponya jellemzőivel. Arra keresték a választ, hogy hogyan változott a delfinek agymérete a múltban.
Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 3.3) átlagos nehézségű 
Horvátország
