Nagy örömmel állt rendelkezésünkre a párkapcsolati szakértőnként és színésznőként is jól ismert Kánya Kata megkeresésünk után. Amikor beléptem az irodába, egyből feltűnt, hogy a falakat Selmeczi Dani fotói díszítik, az egyik polcon pedig egy reduktorszett van- Kata szerint dísztárgyként is megállja a helyét. Ezek után nem volt nehéz rájönni, vendéglátóm kedvtelései között kitüntetett helyet kapott a búvárkodás.
Kézenfekvő a kérdés, mikor, hogy vágtál bele a merülésbe? Sokan vannak, akik már gyerekként is Cousteau-filmek bűvöletében élnek, mások később válnak a víz alatti világ lelkes vándoraivá- téged mi inspirált?
A lányom már 14 éves kora óta búvárkodik, és mindig hozta haza a szebbnél szebb videókat, én pedig mondogattam, hogy ezt én is akarom. Csak hát előtte el kell végezni a tanfolyamot, nekem pedig minden ráér azonnal, tehát nem volt nagy kedvem a hosszadalmas medencézéshez. A hátterem éppen megvolt hozzá, hiszen versenyszerűen úsztam, kicsit műugrottam is, számomra semmiféle kihívást nem jelentett a víz alatt lenn vagy fenn lenni, bármerre mozogni. Aztán egy thaiföldi utazáson elmentem egy intró merülésre, ahol elég alaposan ki is képeztek, csináltam maszkürítést meg hasonlókat, és ment minden rendben. Ahogy a merülés során elértünk a napfényes részbe, nekem feltárult egy hihetetlen, új világ, ami olyan volt, mint egy háromdimenziós rajzfilm, amibe egyszerűen belecsöppentem. Az első amit láttam, az volt, hogy egy csikóhal csipeget egy medúzát, és azt mondtam, ilyen egyszerűen nincs. Annyira szép volt, hogy szinte fel sem tudtam fogni. Mivel a merülésvezető talán érzékelte, hogy jól mozgok a vízben, így nem tartott olyan szorosan, majd el is engedte a mellényemet. Ám a valóságban én igazán semmit sem tudtam a búvárkodásról, és nem is tudtam, mitől kéne félnem. Egyszer csak megláttam egy gyönyörű, ezerszínű halat, ami picivel alattam úszott. Elkezdtem úszni utána ész nélkül, méghozzá úgy, mint az őrült, és a kralltempóm elég jó. A fiú próbált utolérni és jelezni, de engem semmi nem érdekelt. Nagyjából 18 méteren adtam fel a hal üldözését, majd elindultam felfelé, ahol a vezető várt rám. Hát, megkaptam a magamét. Én nem ijedtem meg, mert nem tudtam, mit kockáztatok, ő viszont annál inkább. Ezek után már semmi nem tarthatott vissza a búvárkodástól, de továbbra sem medencébe vágytam, így Hurghadában tettem le a vizsgát, ott csináltam meg minden feladatot. A harmadik-negyedik merüléstől már egyre inkább néztem magam körül a tengert. Nincs jobb szó rá, én egyszerűen "beleimádtam". Jött két hét Dahabban, ott lettem haladó búvár. Azóta két és fél év telt el, és most tartok 130 merülésnél...
Tehát te is azok közé kerültél, akik mindig azt nézik egy utazás tervezésénél, hol és mit lehet merülni adott helyen?
Pontosan. Akár azt is mondhatnám, hogy nagy probléma lett ez. Nagyon szeretek utazni, régen is sokat utaztam, és kifejezetten a körutakat szerettem, mert az volt a cél, hogy minél több dolgot láthassak. Most viszont már inkább választok egy mélydéli hajós szafarit. Sokszor úgy érzem, hogy szinte függő vagyok, a búvárkodás határozza meg a mozgásomat, nem én magam. Nem szívesen utazok el úgy, hogy ne tudjak merülni. Megvan ennek az oka, mert hihetetlenül sokat kapok a búvárkodástól. Sose volt igazi kitüntetett hobbim, mert ezerféle dolgot kipróbáltam és csináltam- ez változott meg most. A legutóbbi túránkon például hideg volt a víz, fújt a szél, a hajó sem volt búvárkodáshoz kialakítva, a check dive-on úgy elkapott az áramlás, hogy csak repültünk - és én ezt is élveztem. Valami olyan boldogság, nyugalom, béke, harmónia, szeretet önt el... Próbáltam már elemezgetni ezt az érzést, és arra jutottam, ilyen három dimenziós szabadságban utoljára az anyaméhben voltunk. Talán ez az élmény jön vissza.
Aki sokat merül és sok szép helyen jár, annak biztosan számos nagy élménye volt. Melyiket idézel fel a legszívesebben, milyen találkozásokra emlékszel vissza a legélénkebben? Például milyen volt először cápát látni?
Az igazság az, hogy a cápákkal egy kis baj van. Bevallom, én egy kicsit félek tőlük. Elmentünk egy mélydéli szafarira, és akkor derült ki, hogy ez egy cápás szafari, amikor már ment a hajó, azaz leszállni nem lehetett. Ráadásul nem sokkal előtte volt a támadás Marsa Alamnál, láttam a képeket. Olyan sokat az életemben nem fogyasztottam, mint azon az egy héten, nyilván megfeszültem egy kicsit a stressz miatt. Az egyik merülés előtt azt mondtam a többieknek, én itt most nem merülök. Győzködtek, én megmakacsoltam magam. A többiek már ott álltak a hajó végén, teljes cuccban, én meg csak nézelődtem a tengerbe. És feltűnt egy gyanús sziluett: egy óceáni fehérfoltú körözött alattunk. Szóltam a többieknek, hogy hahó, jött egy haver. Lenéztek, lesápadtak, és talán csak a macsóságuk miatt nem dobálták le a cuccot. ők zodiacra szálltak és elmentek, a cápa viszont maradt. A látás nem volt az igazi, így aztán ők nem látták a cápát, én viszont annál jobban. Szóval én nem szeretem a cápákat. Bezzeg Selmeczi Dani annál inkább, és amikor legutóbb a Brothersre hívott, hiába mondtam, én nem megyek mert ott cápák vannak, végül csak meggyőzött. Azt mondta, majd megvéd. Bíztam benne, hogy majd ha jön a cápa, beugorhatok mögé, és nem is fogok kilátszani. Megjelent egy kis szirtcápa, én el is bújtam, erre Dani hátranyúl, maga elé húz, és rázni kezd engem, mintha ő most nagyon félne. Persze a cápa ránk se nézett... Most Kubában ugyanúgy nem akartam menni bikacápa etetésre, megint hagytam magam meggyőzni. Elmondták, mit kell csinálni, hova kell hasalni, és majd jönnek a bikacápák. Azt is elmagyarázták, hogy a fotósoknak nem kell a bikacápa után menni, közelebb úsznak azok maguktól, és majd az orrunk előtt fordulnak meg. Én meg kérdeztem, ezt ki beszélte meg a cápákkal? Beugrottunk, a víz hideg volt, kicsit sötétedett, a látás se volt az igazi, no meg "élvezhettük" az áramlást is. Szóval rémesen féltem, ám végül nem láttunk cápát, így elúsztunk a közelben egy roncshoz. Nekem pedig megint az jutott eszembe, honnan tudják, hogy nem pont most jönnek majd a cápák? Jórészt végig hátrafelé néztem, de azért ez is érdekes kaland volt. Máshol meg persze máshogy megy minden. Sipadanon például alig pár szó volt az eligazítás, de ott aztán tényleg minden van, az hihetetlen, maga a csoda. Nagyon vigyáznak is rá. Egyiptomban épp az fáj a legjobban, amikor látom a félbe tört korallokat. Vannak búvárok, akik elmondhatatlanul nagy károkat okoznak, törik, tapossák a korallokat. Láttam embert, aki uszonyban gyalogolt végig a zátonyon, mert nem vette a fáradtságot arra, hogy megkeresse azt a keskeny kijáratot. Pedig nekem kell tekintettel lenni az élővilágra, hiszen én megyek vendégségbe hozzájuk. Ezt meg kellene mindenkinek tanulni.
Ha már a tanulás és a tanulhatóság került szóba: általában a búvárkodással kapcsolatban is változik a szemlélet, már nem vasemberek kedvtelésének számít, hanem nemtől, kortól függetlenül űzhető. Te is így vélekedsz róla?
Nemrég utazott velünk egy házaspár, hetven körül voltak, és becsületükre legyen mondva, bevállalták az összes merülést. Szerencsére ezerféle módja van ma már annak, hogy merülhessünk, megtaláljuk a nekünk jó lehetőséget. Azért így is érik az embert meglepetések. Borneón a check dive-on erős áramlás volt, a guide mindenkivel feladatokat csináltatott, aztán elindultunk áramlással szemben úszva. Akkor már egy ideje nem merültem, minden bajom volt, jött a víz a maszkomba, utáltam az új uszonyomat, mégis végig kellett csinálni. Az ember soha nem tudhatja, mikor keveredik olyan helyzetbe, ahol mégis szükség lenne az erőre, kondícióra, de sok csodát is kapunk cserébe. Időnként azon csodálkozom el, ha valaki divatból merül. Megveszi a legdrágábbat mindenből, de merülni azért nem merül akkora örömmel, mert egyszerűen nem szereti úgy ezt a közeget, mint az igazán lelkes búvárok.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 3.4) átlagos nehézségű 
Budapest
