Baleo, Baleo!
KörnyezetvédelemTöbb száz liter vér festi vörösre a tengert, a bálna hátából kiálló szigonnyal a végét járja. Farokuszonyával aprókat csap, nincs már ereje lerázni a testén ujjongó bálnavadászokat.
A nyugati világban a bálnavadászatot általában elítélik az emberek. Visszatetszést kelt bennük, amikor látják a ceteket ipari méretekben tizedelő bálnavadászhajók mészárlását. Ráadásul az ilyen események sokszor a veszélyeztetett bálnafajok védelmére hozott bálnavadászati egyezmények felrúgásával történnek felségvizeken kívüli területeken. A bálnavadászatnak van azonban egy másik, morálisan sokkal nehezebben megítélhető válfaja Indonéziában. Balitól 800 kilométerre keletre, egy Lamalera nevű faluban az emberek évszázadok óta a bálnavadászatból élnek. A vadászati szezonban naponta kihajóznak, hogy szerencsét próbáljanak. Ha sikerül közel kerülniük egy ámbrás cethez, a szigonyos kiáll a hajó orrába, és a zsákmány méretéhez képest apró lélekvesztőről veti magát annak hátára, kezében a halálos fegyverrel. Néha persze fordul a kocka, és a 10-15 méteres bálna kerül ki győztesen, akár úgy, hogy halálosan megsebesíti a szigonyost, és elsüllyeszti a hajót.
A lamalerai bálnavadászok is véres munkát végeznek, az általuk elejtett bálnák haláltusája sem szép látvány. De ők ezt azért teszik, mert nem tehetnek mást. Földjeik nem alkalmasak a növénytermesztésre, az őseik által követett tradíció pedig kötelezi őket. A bálnavadászok száma az utóbbi évékben megfogyatkozott, kevesebb hajó fut ki, és szigonyosból sincs már annyi, mint régen. Lehet, hogy néhány éven belül ez a hagyomány is el fog tűnni, és Földünk megint szegényebb lesz egy kultúrával. 2003-ban egy magyar forgatócsoport elutazott Lamalerába, hogy megörökítse azt, amit később talán már nem lehet.
A bálnák
Az ámbrás cet hosszú ideig képes igen mélyre merülni, hatalmas teste duzzad az erőtől. Kevés ellenfele akad a tengeren. Végzetét mégsem kerülheti el, ha a támadás a víz feletti világból érkezik. A lamalerai bálnavadászok szigonyával szemben védtelen, és csak ritkán képes fordítani a sorsán, de akkor akár életveszélybe sodorhatja a hajón és a vízben tartózkodó legénységet. Az akár 18 méteresre megnövő ámbrás cet a Lamalera nevű faluban élő indonéz bálnavadászok legáhítottabb zsákmánya. 10-15 tonnás súlyával sokáig biztosít élelmet a falusiaknak. Bőre alatt 10-30 centiméter vastag zsírréteg található, amit a falusiak lámpaolajnak használnak.
Az állatok között az ámbrás cet rendelkezik a legnagyobb aggyal, a maga kilenc kilójával a Földön található minden élőlényen túltesz. Ekkora agyhoz persze fejméret is kell, hat méteres hosszúságával ez is párját ritkítóan nagy. Nevét a fejében található ámbráról kapta, amit régebben a parfümgyártásban hasznosítottak.
Legfőbb tápláléka az óriás tintahal, amiért akár 3.000 méteres mélységbe is lemerészkedik. Egy levegővétellel két órán át képes víz alatt maradni. Ha veszélybe kerül, például természetes ellensége, a kardszárnyú delfin vagy az ember fenyegeti, 30-40 kilométeres óránkénti sebességgel menekül. A lamalerai bálnavadászokat is érte már ezen a téren meglepetés: 1994-ben két hajó elsüllyedt, miután egy megsebzett bálna 80 kilométerre vonszolta őket a falu partjaitól. Ritkán, de azért fordulhat a kocka a vadászat során: néha a bálna kerül ki győztesen, akár úgy, hogy halálosan megsebesíti a szigonyost, és elsüllyeszti a hajót.
A lamaleraiak egyébként nem ejtenek el minden bálnát, ami az útjukba kerül. Éves szinten átlagosan 25 ámbrás cetet fognak, ami az 1-2 millió egyedre becsült, 1984 óta védett bálnapopuláció szempontjából elenyésző szám. Ezzel szemben a hatvanas évek közepén, a kereskedelmi célú bálnavadászat legvérengzőbb időszakában, a modern európai és ázsiai bálnavadászhajók évente 30.000 ámbrás cetet vadásztak le. Indonézia nem tagja az IWC-nek, a bálnavadászatot szabályozó nemzetközi szervezetnek, de ez az egyezmény amúgy sem vonatkozik a bálnát hagyományosan táplálkozási célból elejtő önfenntartó közösségekre.
Herman Melville amerikai író Moby Dick című regényében szereplő legendás nagy fehér bálna is ámbrás cet volt.
A bálnavadászat
Miután a bálnavadászok meglátták a tengeren a lamalerai partoktól néhány kilométerre vonuló bálnákat, elkezdődik a hajsza. A szigonyos kiáll a hajó orrába, és a megfelelő pillanatot lesi, hogy a cet hátára vesse magát a halálos fegyverrel. Találat után is van azonban esélye a bálnának, farokuszonya egyetlen csapásával elsüllyesztheti a hajót, sőt még a szigonyost is megölheti. Többnyire azonban csak a szigonyt tépi ki magából.Tíz-tizenkét evezős, gyors sprintekre is használható vitorlás hajók vonulnak kötelékben a tengeren, nem messze Lamaleratól, az indonéz bálnavadászfalutól. A hajók orránál egy-egy megfigyelő pásztázza a vizet. Már órák óta kint vannak, de nem történik semmi. A hajók csak ringatóznak, néha az egyik evezős lapátol egyet.
Hirtelen izgalom lesz úrrá az egyik őrszemen, és vadul gesztikulálva magyaráz a többieknek. A csapat nekiveselkedik és vad tempóban evez a megcélzott zsákmány felé, ami nem más mint egy termetes ámbrás cet. Ha már elég közel jutottak a hatalmas tengeri emlőshöz, a szigonyos kiáll a hajó orrába, és 4-5 méter hosszú szigonyát markolva lesi az alkalmas pillanatot. Mikor már csak egy ugrásnyira van a hajó a bálnától, ráveti magát annak hátára, és elkezdődik a küzdelem.
Az akár 18 méteresre is megnövő cet nem kap rögtön halálos sebet, ezért idővel több szigonyt is beledöfnek. A hosszú fárasztás végére a zsákmány kimerül, és a legénység tagjai nekilátnak megöléséhez: hosszú bozótvágó-késekkel mély sebeket ejtenek rajta, hogy minél hamarabb elvérezzen. A tenger szó szoros értelemben vérfürdővé válik. Persze nem mindig ilyen szerencsések a bálnavadászok. Sokszor elvétik a célt, néha pedig az ámbrás cet szabadul el, miután kitépte magából a hajóhoz kötéllel rögzített szigonyt. Máskor hatalmas farkával találja el a hajót, ami a hajó elsüllyesztése mellett még emberéletet is követelhet.
A vadászati szezon májustól októberig tart, de ilyenkor is többnyire üres kézzel térnek vissza bálnavadászok, hiszen évente legfeljebb 20-30 bálnát ejtenek el. Indonézia nem tagja az IWC-nek, a bálnavadászatot szabályozó nemzetközi szervezetnek, de ez az egyezmény amúgy sem vonatkozik a bálnát hagyományosan táplálkozási célból elejtő önfenntartó közösségekre. A lamaleraiak a ceteket saját fogyasztásra ejtik el, a fölösleget pedig a közeli piacon cserélik rizsre és zöldségre.
A bálnavadászok
Évszázadok óta a bálnavadászatból élnek, a kék bálna életét mégis megkímélik, mert a lamaleraiak úgy tartják, hogy egy ilyen óriáscet segítette őket mostani lakhelyük megtalálásában. A nemzetközi bálnavadászati tilalom rájuk nem vonatkozik, ti. önfenntartó bálnavadászatot folytatnak, amit világszerte engedélyeznek a hagyományos életmódot folytató közösségeknek. A Lamaleraban élő indonéz bálnavadászok eredetileg nem idevalósiak, egy pusztító földrengés miatt menekültek sok száz évvel ezelőtt Pulau Lembatara, a szigetre, ahol a bálnavadászfalu található. Már érkezésük előtt ismerték a szigonyos halászatot, bálnára - főleg ámbrás cetre - azonban csak itt kezdtek vadászni. Lamaholotul beszélnek, ez egyike az Indonéziában beszélt 300 nyelvnek. A falu klánokra oszlik, a klánok saját bálnavadász-hajókkal rendelkeznek.
Miután a 19. század végén áttértek a kereszténységre, feladták animista hitüket, de a legendák és a szellemek a mai napig fontos szerepet játszanak életükben. Érkezésüket is legenda övezi: a bálnavadászok szerint mostani lakhelyük megtalálásában egy kék bálna segítette őket, ezért a kék bálnát, noha nagyobb és több a húsa mint kedvenc zsákmányuknak, az ámbrás cetnek, szentnek és sérthetetlennek tekintik. Kíméletlenül megszigonyozzák viszont a ráját, a delfint, de néha még egyes cápákat is.
A lamaleraiak a hús és a zsír miatt vadásszák a bálnákat már évszázadok óta. Azon kevés népcsoporthoz tartoznak, amelyek az egyébként kellemetlen szagú és ízű bálnahúst elfogyasztják. A felesleges húst a közeli piacon cserélik zöldségre és rizsre, a kereskedés szinte teljesen készpénzmentesen zajlik. Lamalera önfenntartó bálnavadász-közösségnek minősül, ezért nem vonatkozik a falusiakra a bálnavadászati tilalom. Ráadásul Indonézia nem is tagja az IWC-nek, a bálnavadászatot szabályozó nemzetközi szervezetnek.A sikeres vadászat után a bálnahúst évszázados hagyomány alapján osztja fel a közösség. A szigonyos és a hajóépítő kapja a farok egy részét, de jár még nekik a bálna testéből is. Ebből részesedik a szigonykészítő is, de természetesen kap a húsból a hajó legénysége is. Még a falu védőszelleme is kap a zsákmányból. A kevésbé értékes húst azok kapják, akik nem vettek részt a vadászaton: ebbe a csoportba tartozik a legénység rokonsága. A maradékból pedig részesülnek még az árvák és az özvegyek is.
A történetről 39 perces dokumentum film készült BALEO, BALEO! Bálnák és bálnavadászok Indonéziában címmel, Hadzsi Imre, Pacsorasz Viktor rendezésében. Filmelőzetes: http://www.indomania.hu/Baleo_HUN_DIVX.avi
[ indomania ]
(átlag: 4.5) átlagos nehézségű 
Budapest
