»» ««

Négy évtized a búvárkodás bűvöletében

Interjú
1/3. oldal

Közel négy órás beszélgetés kivonatát adjuk közre ebben az írásban. Násfay Béla barátunk több, mint negyven éves búvármúltjának számos tapasztalatát osztotta meg velünk, beszélgettünk merülésekről, fotózásról, búváréletről.

Töredékét sem tudjuk visszaadni annak a tudásnak, amivel Béla rendelkezik, és amit bármikor, bárkivel szívesen megoszt. Mégis bízunk benne, hogy cikkünk révén be tudjuk mutatni őt és a magyar búvárkodás hőskorszakát olvasóinknak.

"Voltak tehát információink, csak felszereléshez nem lehetett jutni"

1999 (C) Násfay BélaMióta merülsz? Ebben a kérdésben nyilván te magad is különválasztod azt, hogy mióta búvárkodsz készülékkel és mikor volt az első készülék nélküli merülésed?
Igen, így van. 1959 januárjában, egy kollégámmal, Szabó Attilával elmentünk a Sportuszodába. ő hozott egy külföldről kapott maszkot, és azzal merültem a víz alá. Szinte elájultam a gyönyörűségtől, hiszen végig lehetett látni az ötven méteres medencét, miközben odafenn a gőzölgő víz miatt a medence másik oldalát sem láttam. Ez volt az első szabadtüdős merülésem. Az irodalomból, a filmekből tudtuk, hogy már merültek készülékkel is. Hans Hass Kalandok a Vörös-tengeren című filmjében, 1955-ben csodálkoztunk rá először, hogy szabadtüdővel alapfelszereléssel és oxigénes készülékkel is lehet merülni. Közben Rádai Ödön is elkezdte a búvárkodást. Voltak tehát információink, csak korábban felszereléshez nem lehetett jutni. Aztán jó egy évvel később, ´60-ban, amikor már kisiparosok elkezdtek gyártani nálunk primitív maszkot és uszonyt is, szereztünk egy kimustrált oxigénes bányamentő készüléket. Szivárgott belőle a gáz, mert lukas volt a légzsákja, de nekünk jó volt próbamerülésre.

De hát ezek a felszínre készültek, nem volt ez probléma?
Oda készültek, de azért mi is tudtuk használni. Ne feledjétek, azoknak azért tökéletesen zártnak kellett lenniük. A történelem is úgy kezdődött, hogy Rádaiék 1954-ben szereztek ilyet a tűzoltóságtól, de az első merülés a Malom-tóban nem volt sikeres, mert a létrán vízbe ereszkedve felfújta őket, nem víz alá volt konstruálva. Aztán másnap elmentek a Gellért hullámmedencéjébe, és ott már vízszintesen úszva nagyobb sikerrel próbálkoztak. Mi is ilyenekkel kísérleteztünk, de aztán elvittek katonának két évre. Miután visszajöttem 1962 őszén, Herpai Gyula barátommal nekiláttunk, hogy megoldjuk a készülékes merülést. Egy ügyes kezű orvosi műszerész barátja, László István épített nekünk alumínium mentődobozba egy zárt rendszerű oxigénes újralégző készüléket. Az ellentüdő egy kis felfújható gumimatrac-párna volt. Jó három évig használtuk, merültünk vele sokfelé, a jég alá is a Feneketlen-tavon, és Hévízen majdnem húsz méterig.
1963 (C) Násfay Béla
A technológiát honnan vettétek át?
1962-ben már megjelent a Békaemberek című könyv, ott volt a rajza. Egyébként szabadtüdővel is, meg a készülékkel is többnyire Pilisvörösváron merültünk, amit a mai búvárok többsége már nem tart számon merülőhelyként. Van még ott némi víz, de merülni már nem lehet, amióta teljesen kiépült a falu. De abban az időben gyönyörű tiszta tavacskák voltak ott, akár 6-8 méteres látással. Aztán ott volt Tatán a Fényes-forrás, vagy a Bakonyban Tapolcafőn, a gyönyörű, kristálytiszta karsztvizes tavak. No meg persze Hévíz. Szóval így kezdődött, és 1966-ig használtuk az oxigénes újralégzőt. De 1965-ben már megalakultak az első polgári búvárklubok a természetjárók égisze alatt, mert mi nem szerettünk volna az MHS-hez tartozni. A mienk a Ferencvárosban alakult, ez volt a Delfin elődje. Rögtön nekiálltunk a francia Mistral reduktorokat koppintani, a műszaki emberek gyártottak néhányat. Voltak ipari sűrített levegős palackjaink, nem igazi búvárpalackok ugyan, de azokkal kezdődött a búvárkodás a klubban.

Ha volt újralégző technikátok, miért erőltettétek a sűrített levegőset? Hiszen akkoriban nyilván nem volt gond oxigént szerezni.
Sőt, még könnyebb volt. Még az is előfordult, hogy valaki, aki műhelyben dolgozott, lefejtett nekünk egy keveset a hegesztésre használt oxigénből. Talán még szerencsés is volt, hogy nem volt igazán tiszta. Akkor ugyanis úgy tudtuk, hogy 18 méterig biztonságos az oxigénes légzőkészülék, ma már ez a határ 8 méter. De bárhogy is nézzük, ez összesen csak egy készülék volt. Ehhez képest a klubban volt egyből 12 tag. A sűrített levegős reduktor pedig nagyon egyszerű felépítésű, így hát többet is tudtunk gyártani. Sokkal egyszerűbb, biztonságosabb és jobban hozzáférhető technika volt, mint az újralégzőké.

Abból, amit elmondtál a felszerelések építéséről, bütyköléséről, úgy tűnik, hogy inkább műszaki emberek vettek részt ebben. Te magad is az vagy?
Igen, üzemmérnöki diplomám van, de azért nem voltam igazi bütykölős. Persze azért az első víz alatti tokomat magam terveztem a szakirodalom alapján. Sőt, később még szörföt Újralégző (C) Násfay Bélais építettem.


"Az az igazi búvárkodás, saját csónakkal, kompresszorral, amikor oda megy az ember, ahova akar"

Tehát elindult a klubélet, már volt légzőkészüléketek, merültetek is. Az Adriára mikor kezdtetek el járni?
Még az Adria előtt 1964-ben kijutottam nyugatra. Nagyon nehéz volt akkor ezt a lehetőséget megkapni, háromévente lehetett kérvényezni, és mindössze 70 dollárt adtak a turista útra. Kimentem Svájcba, ismerőseim voltak ott, ám úgy vettem a vonatjegyet, hogy vissza Olaszországon keresztül utazhattam. Rájöttem, hogy Milánóból el tudok jutni a tengerhez, vettem hát a svájci barátaimtól kapott pénzből egy vonatjegyet Genovába, és ott merülgettem szabadtüdővel. Mindjárt vettem maszkot és egy Lido rövidruhát is. Óriási kincs volt az! Itthon nem lehetett ilyet venni, habgumiból, műbőrből próbáltunk búvárruhát fabrikálni. Szóval nekem ez volt az első tengeri merülési élményem. Utána viszont jött az Adria, ami az egyetlen lehetőség volt a számunkra. Oda elvben nem három-, hanem kétévente lehetett eljutni. Mi úgy kerültük ezt ki, hogy Bulgáriába kértük a kiutazási engedélyt, mivel oda - szocialista ország lévén -évente utazhattunk, mégpedig Jugoszlávián keresztül. Elmentünk a határig, Bulgáriában lepecsételtettük a papírjainkat, aztán visszamentünk az Adriára. Persze hazafelé mindig rettegtünk, hogy ne szúrja ki senki. Aztán meghívásra is volt lehetőség kiutazni, ezért egy helyi telefonkönyvből kinéztünk egy nevet, címet, és 1966 (C) Násfay Bélaonnan feladtunk magunk számára Magyarországra egy meghívó levelet. 1965-től szinte minden évben voltam odalenn, az utóbbi két évben viszont nem, amióta megszűnt az egyéni merülési lehetőség. Mert az az igazi búvárkodás, saját csónakkal, kompresszorral, amikor oda megy az ember, ahova akar.

Ezek után nem is csodálom, hogy leköltöztetek egy hónapra az Adriára, miután nagy nehezen kijutottatok. Persze, gondolom, elég nomád körülmények között éltetek, vadásztatok, hogy legyen mit enni.
Én is úgy kezdtem, hogy vadásztam egy pár évig, de nagyon hamar áttértem a fotózásra. ´64 őszén már megcsináltam az első víz alatti fényképezőgépemet, a rákövetkező évben már fotóztam is. Persze eleinte nem túl sok sikerrel, hiszen millió műszaki problémám volt. Előtte csak amatőrként fotózgattam, de a sógorom profi fotós volt, tőle sokat tanultam.

Z. Vincze György könyve akkor hiteles kordokumentumnak mondható?
ő újságíró, sporttudósító, ezért elég élvezetesen van megírva. Kitalált dolog nincs benne, de akciódúsan, színesen van az egész előadva.

Tehát valóban megtörténtek a leírt hetven méteres merülések?
Meg - sajnos.

Mai ésszel már nem vállalnád be? Emlék (C) Násfay Béla
Nem, természetesen. Én 65-ön voltam, még 1970-ben, de nincs értelme. Az már azért rizikós. Azóta sokat tanultunk, fejlődött a búvártudomány. Az én véleményem szerint 56 méterig még biztonságos a sűrített levegő, ha valaki minden tekintetben felkészült. Persze ez már egy kicsit a rendszerek közötti felfogásbeli különbségekhez is kapcsolódik.

Visszatérve az Adriára, mi a fő különbség az évtizedekkel ezelőtti és mai Adria között?
Nagyon sokat romlott az élővilág is és a látási viszonyok is. Látótávolságban ma már jónak számít a 15-20 méter, régen a 30-40 volt az általános. Szennyezik a vizet, leginkább a települések. Nagyon csúnya lerakódásokat, algásodásokat láttam már. Főleg az olasz oldal katasztrofális, az ottani iparvidékek szennyezése miatt. Az élővilágban leginkább az figyelhető meg, hogy szinte eltűntek a nagy halak és halrajok, jórészt kifogták, kiirtották azokat a halászok, vadászok és robbantgatók. Sajnos a helyi lakosok tették, teszik a legtöbb kárt, mert a turistákat jó pénzért lehet etetni.

Annyiban szerencsés a helyzeted, hogy az évenkénti búvártúrák nem okoztak családi problémákat, hiszen a feleséged is búvárkodik.
Sok élettapasztalatot mesélhetnék erről. Gyakran jöttek a lányok, kipróbálták a búvárkodást, aztán miután férjet találtak, már nem érdekelte őket. Utána meg néha jött a válás. Azt szokták mondani, dupla költség, fele élvezet, ha a feleség is merül, de ez csak rosszmájúság, egyáltalán nem így van. Nagyszerű, ha meg lehet osztani ezt a szenvedélyt. Soha nem kaptam ki, ha megvettem egy drága könyvet, vagy fotós felszerelést, ebből soha nem volt probléma, sőt, a feleségem is fotózik a víz alatt. Kevesebbet, mint én, de nagyon szép eredménnyel, az Év Természetfotósa versenyeken például több díjat nyert.


Az írás a következõ lapon folytatódik!

Első   Visszalép Következő   Utolsó

1 2 3

Hozzászólást csak regisztrált felhasználótól fogadunk el. Regisztrálás/belépés.

Merülőhelyek

South Tip

Thailand

1/1 db alapján:érdekes(átlag: 4) nehéz körülmények
max: 40m, látótáv: 10-25m , áramlás

napihajós megközelítészátony merüléssziklás, hasadékos élőhelymantarája

Búvárbazár

Mares Trilastic 5-4-3 Lady 6-os

Ár: 35.000 Ft.


Látogasd meg és lájkold facebook csoportunkat, videóinkat pedig a Vimeo csatornánkon is elérheted.

Powered by babelrabbit engine © 2004-2020 Bunny - All rights reserved
Az oldal szöveges és képi tartalmának felhasználásáról az impresszumban tájékozódhatsz.
impresszum / contact / Médiaajánlat / Adatkezelés