Cápaenciklopédia: az óriáscápa
TudományKevéssé ismert, de nagyon egyedi külsejű cápa bemutatásával folytatódik sorozatunk.
Rendszertani helyzete, származása
Albumhoz klikk a képre.
|
Az óriáscápa (Cetorhinus maximus, Gunnerus, 1745) a heringcápa-alakúak rendjébe (Laminformes) sorolható. Az óriáscápa-félék családját (Cetorhinidae) egyetlen nemzetség és egyetlen faj alkotja. Az óriáscápa eredete és leszármazási kapcsolatai meglehetősen homályosak. Mivel a cápaalakúak (Selachiiformes) olyan (porcos) vázzal rendelkeznek, amely az állat elpusztulása után teljesen megsemmisül, a fosszilis bizonyítékok szinte kizárólag fog és palcoid-pikkely kövületekből állnak. A teljes testfosszíliák nagyon ritkák. A Cetorhinidae félék fogai visszafejlődtek, nagyon aprók, emiatt nehezen fedezhetőek fel a kőzetrétegekben. Amit bizonyosra vehetünk az az, hogy az óriáscápa is a heringcápa-alakúak közös ősétől, a felső-kréta időszakban élt Cretolamna-tól származik. Az első Cetorhinidae félék az oligocén időszakban (34 millió évtől 22 millió évvel ezelőttig) jelentek meg a tengerekben. A középső miocén korban (18 millió évtől 12 millió évvel ezelőttig) a Kárpát-medencét borító szubtrópusi Bádeni-tengerben élt a Cetorhinus parvus, amelynek apró, fosszilis fogai a bécsi-medencéből kerültek elő.
Az óriáscápa biológiája, anatómiai sajátosságai
Az óriáscápa a rendkívül nagyméretű cápafajok közé tartozik. A ma élő legnagyobb hal, az akár 18 méteres hosszúságot is elérő érdescápa (Rhincodon typus) után a második legméretesebb cápafaj. A kifejlett nőstény egyedek átlagos testmérete 7-10 méter, a kisebb hímek testhossza 5- 7 méter közötti. Az eddig ismert legnagyobb, 15,2 méter hosszú példányt 1884-ben a norvég vizekből fogták ki. Szintén rekordméretűnek számít egy 12,5 méter hosszú egyed, amelyet 1851-ben a New Brunswick (Kanada) közelében található Fundy-öbölben ejtettek el.
Tömeges teste torpedó formájú. Az óriáscápára igen jellemző a vaskos, és jóval a száj fölé nyúló rosztrum. A fiatal példányok rosztruma a leghosszabb, közel a fej felét teszi ki. Az idős egyedek orra életkoruk előrehaladtával egyre jobban "összemegy". Első hátúszójuk magas, jól fejlett (akár 1-1,5 méteres is lehet) és háromszög alakú. A második hátúszó feltűnően kicsiny. Mellúszóik hosszúak, íveltek, a farokúszójuk pedig -a többi heringcápa-féléhez hasonlóan- csak enyhén aszimmetrikus. A páros has alatti úszók közepesen nagyok. Színezete egységesen sötétbarna, illetve szürkésbarna, a hasi oldal valamivel világosabb árnyalatú, mint a dorzális testtáj. A faj feltűnő jellegzetességét adják a hatalmas, a fejtetőtől a torokig futó kopoltyúrések. A belső kopoltyú íveket fésűszerű, vékony, hosszú lemezek tömege borítja,amelyek a szájüregbe áramló vízből kiszűrik az óriáscápa táplálékát alkotó apró, planktonikus élőlényeket.
Az óráscápa a többségi húsevő cápafajoktól eltérően, a szilás-cetekhez (Mysticeti) hasonlóan palnktonszűrögető életmódot folytat. Rajta kívül csupán még két további planktonevő cápát ismer a tudomány, az előzőekben már említett érdescápát, és a Dr. Leonardo Compagno által csupán 1982-ben leírt óriásszájú cápát (Megacashma pelagios).
Az írás a következő lapon folytatódik!